Megvallom, hogy néhány évvel ezelőtt még rápillantottam a szilveszteri tévéműsorra, hátha, netalántán, esetleg, de már akkor sem emelkedett az adrenalin szintem. Lehet, hogy én öregedtem, de azzal még senki sem tudott vitatkozni, hogy folyamatosan zuhan(t) az ünnepi tévéműsorok színvonala.

Bezzeg amikor még Árkus vezette a Parabolát - s én, mint serdülő iskolás alig vártam, hogy végre láthassak a tévében "cicis néniket" -, jobbnál jobb színészek szerepeltek a bohózatokban, melyekhez elsőrangú szerzők adták a nevüket, na és az elmaradhatatlan Hofi, vagy Markos-Nádas kabaré csak hab volt a tortán

Eljött az első házibulik ideje, aminek egyenes következménye volt, hogy kevesebb időt töltöttem a tévék előtt, de még mindig egy komoly blokkot képezett a tévézés a szilveszteri programban. A kereskedelmi tévék és a rendszerváltozás "show-imádata" azonban olyan fertőzést kezdett terjeszteni, amiből én nagyon ki akartam maradni. A ripacskodás, a feszélyezett tetszelgés, a mesterségesen generált pszeudo-sztárok humortalan, erőltetett jópofizása amúgy is elképesztő erővel volt képes üldözni a képernyő elől, és mivel szilveszterkor ez hatványozottabban jelentkezett, menekültem ebből a műanyag világból emberek, asztalok, poharak, egyszóval a beszélgetések irányába.

A különböző különkiadások és a "Majka és Szabi" fedőnevű produkciók(????) valahogy nem bírták fölkelteni amúgy is előítélettől duzzadó érdeklődésemet, az unalomig ismételt filmekről már nem is beszélve. Tudtam, hogy éjjel házibuliba vagyok hivatalos, így a szilveszteri ebéd után már jelentkeztek rajtam a kummantitisz nevű vírus jelei, aminek lelkesen engedtem, mert így hajnalnál előbb nem tud rajtam újra erőt venni.

Ismét nem hibáztunk: az önfeledt szórakozás, mulatozás során egyetlenegyszer kapott figyelmet a tévé, igaz akkor abszolút megérdemelten és igazán kihagyhatatlanul: a Himnusz hangjai alatt. Ez az, ami elengedhetetlen, ugyanakkor nekem bőven elég is.