Tisztelt polgárok, városlakók!

Ezennel kezdetét veszi a nagy hangosbemondó ünnepe! Szeretettel várunk mindenkit a város főterén, ahol az ott felállított hangosbemondóba bárki elmondhatja véleményét. Az ünnep délelőtt tíz órától délután kettőig tart.

Vajon mit szólnánk egy ilyen falragaszhoz városunk utcáin? Megdöbbennénk, csodálkoznánk, örülnénk, flegmán továbbsétálnánk? Ki tudja? De talán lennének olyanok, akik kihasználnák a lehetőséget, és beszélnének a hangosbemondóba - betartva az egyetlen szabályt: mindenki azt mond, amit helyesnek gondol.

Bevallom, nem saját agyszüleményem az ötlet. Darvasi László Trapiti című meseregényében olvastam, ahol Kavicsvár polgármestere találta ki, mivel mindig csak ő beszélt a hangosbemondóba - "hiszen a beszéd és útmutatás neki munkája és kötelessége" -, de egyszer csak rádöbbent, hogy miért ne szólhatna más is?!

Gondolhatják, hogy minek mesével traktálom itt Önöket. Pedig épp itt van a kutya elásva. A könyv olvasása után felmerült bennem a kérdés - és azóta sem hagy nyugodni -: miért csak a mesében láthatok ideális valóságot? Ahol a város legokosabb embere a polgármester, ahol a tűzoltóparancsnok bátor és erős, ahol költő közmegbecsülésnek örvend - bár hosszú eposzából csak az előszót engedik neki elszavalni -, ahol az utcaseprők dalolva seprik a leveleket, s ahol évről évre megrendezik a titkos vágyak ünnepét is… Mert ugye mindenkinek van titkos vágya, van, aki operaénekes szeretne lenni - pl. a tűzoltóparancsnok -, van, aki királynő - pl. Holle mama - és van, aki arra vágyik, hogy neki parancsoljanak, őt irányítsák - mint például a város polgármestere.

A mesebeli Kavicsváron nincs unalmas nap, a leghétköznapibbon is történik valami, és mindenki nagyon várja a nagy hangosbemondó ünnepét. A lakosok előre készülnek, mivel fogják meglepni ismerőseiket és az ismeretleneket. A hangszórót beüzemelik, nagy tömeg gyűlik össze előtte, és szép sorjában mindenki elmondhatja a véleményét. Az eseményt kitaláló polgármester a tömegben áll, mosolyog - tudja, értelmes dolgot csinált...