A Domján Edit Alapítvány 1991 óta évente díjjal jutalmaz egy tehetséges, fiatal, vidéki színésznőt. A színészekből, rendezőkből és kritikusokból álló kuratórium a vidéki színházak javaslata alapján idén a Petőfi Színház művésznőjének, Borsos Beának ítélte az elismerést. Minden kritériumnak megfelel: színésznő, vidéki, fiatal és tehetséges.

Index: - Az elmúlt évadokban sokszor láthattunk a színpadon, de most nem szerepel a neved a szereposztásokban. Miért van ez így?

Borsos Bea: - Szinte minden nap felteszik nekem ezt a kérdést, akár Veszprémben, akár az ország más területén. Nem igazán tudom az okát. Az első félévben Kolti Helga kiengedett a Szegedi Nemzeti Színházba, mivel nem talált számomra megfelelő munkát itt. Ez az első egy-két hónapra vonatkozott. Nem akartam Szegedre menni vendégeskedni, de beláttam, hogy dolgozni kell ez idő alatt is. Novemberre Szegeden elkészült az előadás, és jöttem volna vissza, ahogy megbeszéltük, ám kiderült, hogy nekem mégsem jutott szerep. A pontos okokat nem ismerem.

Index: - Idén te kaptad meg a Domján Edit-díjat. Szerinted miért fontos szempont, hogy a választott vidéki legyen?

BB: - A szakma nagyon főváros-centrikus, valószínűleg ennek ellensúlyozására alapították így a díjat. Sok végzős főiskolás csak Budapesten hajlandó elhelyezkedni, mert azt hiszi, vidéken elássa, eltemeti magát. Jó néhány kollégámmal együtt ezt én másképp gondolom. Éppen vidéken lehet megtanulni igazán a szakmát: ha szerencséje van az embernek, akkor sok szerep megtalálja. Ezzel szemben Budapesten könnyebben beskatulyázzák a színészeket. A fiatalok ezt nem látják be, és nem szeretnek vidékre jönni.

Index: - Hogyan fogadtad a szakma elismerését?

BB: - Nagyon örültem, mert sokszor kételkedem saját magamban. Azon szoktam lemérni a teljesítőképességemet, tudásomat, hogy éppen milyen feladatokkal birkózom, s amikor kicsit üresjáratban vagyok, önbizalomvesztetté válok. Felmerül bennem, hogy esetleg nem érek semmit, hogy abba kellene hagynom az egészet. Ez a díj egy ilyen pillanatban jött. Bár nem vagyok vallásos, pályám alakulásában sokszor isteni beavatkozást látok. Mindig olyankor ér megerősítés, amikor kezdek elbizonytalanodni.

Index: - Egy színésznő hogyan tudja karbantartani a tudását és fejleszteni magát pályája során?

BB: - Nagyon szeretek színházba járni; nemcsak itt, hanem - ha tehetem - Pesten és más vidéki városokban is. Egyrészt azért, mert így minden este egy új darabbal ismerkedhetek meg, amit nem biztos, hogy otthon elolvasnék, másrészt pedig jó tudni, hol tartok, s ez mindig jó mérce. Aztán sportolni kell, énekórára járni... és a szövegtanulás is segít frissen tartani az agyat, ha van esélye az embernek arra, hogy szerepet kapjon.

Index: - Általában milyen típusú karaktereket alakítasz?

BB: - Alkatomból adódóan nagyon sok gyerekszerep megtalált az elmúlt években, ugyanakkor kipróbálhattam magam egészen komoly feladatokban is. Brecht Kurázsi mamájának néma Kattrinját nem mesehősök szokták játszani, nekem mégis szerencsém volt őt alakítani. Nem igaz, hogy bizonyos termethez egyféle szerep tartozik: fantáziadúsan kell gondolkodni! Nem lehet centizni, és azt mondani, hogy ha valaki szőke, ennyi centi és annyi kiló, akkor neki egész életében parasztlánykát kell játszania. Nem hasonlítom magam hozzá, de például Törőcsik Marit, aki ugyanilyen törékeny alkatú nő, mint én, mindenféle szerepben láthattuk már.

Index: - Miért vagy színésznő, mit találsz meg a játékban?

BB: - A színpadon a lehető legjobb helyen érzem magam. Eltűnnek a gátlásaim, amiből a civil életben nagyon sok van. 18 évesen alig mertem egy fél kiló kenyeret kérni a boltban, de a színház segített erősíteni az önbizalmamat. Ezen kívül pedig soha nem volt semmi más ötletem, hogy mi más lehetnék - mindig is színész akartam lenni.

Index: - Jó a színpadon. Ennyi? Semmi patetikus hitvallás magasabbrendű célokról?

BB: - Talán nem kellene ezt mondanom, de hülyeség gondolkodni azon, hogy ez micsoda népművelő feladat meg milyen gyönyörű. Mert nem gyönyörű - sokszor nagyon nem az. Ha az ember erre teszi fel az életét, és tudja, miért csinálja, akkor egyszerűen nincs más út. Nem lehet mellébeszélni. De nem csak velem van ez így: sok barátom tanár, akik minden nehézség ellenére tanítanak, mert abban találták meg önmagukat. A helyére kell kerülnie mindenkinek.