Nem vagyok egyedül azzal, hogy utálom a bevásárlást az ünnepek előtt. Nem csak azért, mert fóbiám van a nagy tömegtől, hanem meglehetősen más idegállapotba kerülök, ha végignézek a választékon. Igen, arról van szó, hogy mennyi szart akarnak ránk sózni.

A város legnagyobb áruháza - tudjátok, ott a város szélén - már jó korán megkezdte a karácsonyt. Elég furcsa azt olvasni novemberben, hogy "Kellemes ünnepeket". Persze, egy csomó akciós terméket kínálnak, jócskán olcsóbban - biztos nem keltek el az előző szezon kínálatából. Azt sem értem, hogy az - amerikai mintára - izgő-mozgó mikulásnak miért a jenki télapó dalokat kell csipogni. Minek nekünk a White Christmas meg a Jingle Bells? Miért nem csipoghatja például a Suttog a fenyves zöld erdőt? Nem divat "a Weöres Sándor"... Isten őrizz, hogy valami szélsőjobbosnak nézzenek, de mi közünk van a Sánta Klauszhoz? Ennél már csak az a nagyobb gáz, mikor meglátok valahol egy kokakóla reklámot, és Klausz szlopálja a nedűt, mint malacok a hubertust. Ilyenkor Woody Allen Annie Hall című remeke ugrik be, mikor Los Angelesben hősünknek hányingere van a műszarvasoktól és a műtélapóktól.

Persze akadnak elmés árucikkek is. A legjobban az a gitár maradt meg, aminek a húrjaival nem lehet mit kezdeni, viszont egy gomb segítségével megszólal a metál. Lehet, hogy a nagyok is így játszanak? Akkor bizony a rock nem örök és elpusztíthatatlan.

A belvárosi vásár sem lesz különb, ha az elmúlt évek tapasztalatait vesszük. Egy ilyennek romantikusnak kellene hatni, mézeskalácsot, pici ajándéktárgyakat, karácsonyfa-díszeket, egy kis forraltbort árulva. Nem a profit az esszenciája. Azért annyiban most jobb a helyzet, hogy legalább egyenfaházakból próbálják a jobb sorsra érdemes polgárra rásózni a mocskot. Mert néhány évvel ezelőtt a különböző sátrak kavalkádja megsemmisítő élmény volt.

Azért várom a karácsonyt. Mert annak bizony semmi köze az említett ferdeségekhez.