Este és korareggel hallod csak. Amikor menetrendszerűen leszáll a köd és marad is reggelig, hogy elrejtse és megmutassa patadobbanásainak hangján. A köd olyan, mint ő: égi, mert a levegőégből esik, földi, mert elterül völgyekben - súlyos lehet, mint a rög a mellkason.
Mintha kapaszkodna a sárba, de porló párája a csillagok felé lobbanna.

Ez a kentaur. Csak Ádventkor kerül elő. Talán Tesszáliából poroszkál fel ide, hogy a várakozás még rejtelmesebb legyen. Ő maga a köd.
Ádvent köde. Csak éppen annyit koppant a lábával a földön, utcakövön, hogy meg lehessen hallani. Néha sejlik a távolból: ügetni is hajlandó az érzéketlenek kedvéért. Ez a patahang kísértés. Tudod-e még: várakozni misztérium.

A kentaur köde, a köd kentaurja koppantja ki a körmével: azért ember, mert várakozik. Teljes élete várakozás. Arra készül, hogy odajusson. Aztán hosszabb-rövidebb utazással eléri és azon csodálkozik, hogy túl is van rajta. Hogy is lehetne visszamenni oda a fénybe, a nevetésbe. A földön vár, a földön utazik, de az égben ér oda.

A régi Ádventismerők azt is tudni vélték, hogy a felhőkentaur azért üget, mert íj van a kezében. Keresi a helyet, ahol kilőheti magát a világ boltozatjára, ahol a várakozás készületes misztériumából már hiányzik a lábat béklyózó sűrű sár cincogása. Keresi - lehet, hogy velünk együtt - azt az Ádventet (sajátmagát?), amelyik képes elérni az igazi négygyertyás karácsonyba, az igazi visszatérésig, amikor avatottan és megküzdötten mondhatja ki magáról: üdvözít és üdvözül