Az egyik recept szerint a színházhoz csupán annyi kell, hogy egy A nevezetű személy B-t játsszon, és ezt C nézze, ám mások még ennyit sem tartanak szükségesnek. Ahhoz, hogy színház keletkezzen, szerintük elég, ha egy üres téren keresztülmegy valaki, s ezt más figyeli. Ennyi adott a Pannon Várszínház által meghívott előadásban is. Egy embert figyelünk, aki bejön, meg kimegy, csak közben leül és elmond néhány dolgot, ami vele esett meg. Vastag a szája, bozontos a haja, öblös a hangja és úgy hívják: Presser Gábor.

Presser nem tartozik nagy mesemondóink közé, vagy legalábbis nem ebben a szerepben tartottuk számon eddig, pedig dalaival valóban történetek százait mondta már el rádióról, popfesztiválról, csúnya fiúkról. Most magáról és a színházról mesél. Ül a zongora előtt, s mivel ott a hangszer, segítségével kiegészíti a történeteket olyan dalokkal, amiket mindenki kívülről tud, és olyanokkal, amiket még nem hallhattunk soha.

A helyszínek nagy színházak irodái, írók lakásai, budapesti utcák, próbatermek és színészbüfék. A felidézett nevek többnyire ismertek, sőt jól ismertek. Olyan legendás színművészek, rendezők, írók és zenészek e történetek szereplői, mint Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Déry Tibor, Fejes Endre, Várkonyi Zoltán, Marton László, Sztevanovity Dusán... A mesék magja egy-egy gesztus, mondat: egy megmosolyogtatóan naiv bevásárlócédula Dérytől vagy egy megvető pillantás Sulyok Máriától. Olyan helyzetek ezek, amelyekben nagy kultúrhéroszainkat nem társadalmi vagy színházi szerepben, hanem emberként láthatjuk.

Ettől lesz közünk a történetekhez, ugyanúgy, ahogy évtizedek óta ezért szeretjük Presser dalait is. A sláger titka, hogy személyesen érzem magam érintve benne, és azt gondolom, "de jól mondja, én is ilyen vagyok!"

A sok-sok ismerős név, hely, esemény és dallam hitelessé teszi a mesélő szavait. Így a néző elhiszi azt az estét, amikor egy fiatal zeneszerző sűrű hóesésben Déryhez gyalogolt egy magnetofonnal, hogy megmutassa neki a Képzelt riport zenéjét, elhiszi a gondoskodó mozdulatot, amivel az öltöztető minden este Sulyok Mária színésznagyasszony vállára terítette a pokrócot, hogy meg ne fázzon hazafelé. Sőt, én még azokat a képtelenségeket is elhittem, hogy a Jóisten rendelte meg a West Side Story-t egy New York-i kávéházban, meg hogy "embernek lenni jó".

Az élet kis pillanatai ezek a rövid történetek, amiket Pici bácsi lassan mesél, hogy élvezhessünk minden apró kanyart. Kommentálja a helyzeteket, kiszól a nézőkhöz, megénekelteti őket, aztán mosolyog azon, hogy csak úgy szólt a Ringasd el magad, ahogy a színészek bénáznak az első próbán. De nem sértődünk meg. Presser legtöbbször saját történeteit is ironikus mosollyal és derűvel figyeli.

És nagyon úgy tűnik, hogy szereti az életet.

(Dalok a Színházból, Pannon Várszínház, előadja: Presser Gábor)