A férfi ott áll előttünk, és bűzlik. Néz, mint egy birka - inkább bamba, mint ártatlan -, és nagyon bízik valami hülye, szerencse-szerű izében. Éppen az előbb hazudta azt bele a szemünkbe, hogy nem hazudott. Pedig...

Pedig tényleg nem. Az erősebbik nem tényleg nem hazudik, mert elhiszi, hogy a hazugsága igaz. Vagyis minimum indokolt kis füllentés. Kizárólag a mi érdekünkben, természetesen. Ilyenkor mélylevegő, és elszámolunk ezerig, meg egy éjszakával. Meg magunkkal, mert úgy illik. Ilyenkor le kell gyűrni az énnemlehetekahibás-elvet, aztán végiggondolni, miért kell ennek a nyomorult farkasnak hazudnia.

Lehet, hogy hisztis hülye tyúkok voltunk mostanság, mert a meló, meg a hülye izé, meg a köcsög bigyó, meg egyébként is. Csak nyomtuk a saját bajunkkal az agyát, meg a potenciáját, és túl sokat beszélünk, azaz inkább nyavalygunk. Ez sajnos megesik, a férfiember meg ilyenkor megy, aztán a küldjegymosolyt-technikásokkal vigyorog lepedőgyűrés után, miközben bagó lóg a szájából. Azoknak jobb az illatuk, mert bűzlenek a boldogságtól, az optimistáknak pedig jobb esélyük van a túlélésre, azaz a kölykök felnevelésére. Tiszta szaporodási, kémiai izé.

Ha nem az a baj, lehet, hogy elvesztettük a fonalat. Azt nem nehéz, mert a férfiembernek néha anyja sem érti a szavát. A legnagyobb lelki válságban is képes végighallgatni, mi volt a kozmetikusnál, és mire szóhoz jutna, elmegy a kedve az egész siránkozástól. Ilyenkor elég, ha valaki ismerős megkérdezi tőle az utcán, mi újság, aztán megjegyzi, hogy olyan szomorkásnak tűnik. Vállonkisírás tipikus esete.

Az is lehet, hogy pánikreakciója van. Ennek több oka lehet: esküvői magazin az asztalon, terhességi teszt a csap szélén, bájcsevegésünk az Anyukájával, a haverja legújabb szexistennője, stb. Ekkor nincs nagy baj.

Akkor viszont igen, ha az exnő rontotta el a farkunkat. Mondjuk, állandóan a telefonjában turkált, sms-eket olvasgatott és kiverte a palávert, ha emberünk más nősténnyel akár szóba állt, nemhogy hozzáért. Nem mintha ez nekünk nem esne ugyanúgy iszonyú rosszul, de nem zárhatjuk aranykalitkába, egyébként is mi szépek vagyunk, és szexisek és okosak, tehát minket is ugyanúgy csevelyre hívhat más férfhiú. Meg kell beszélni...

Magunkkal, hogy egy férfival nem lehet megbeszélni dolgokat. Beszélni lehet neki, a tökösebbje válaszol is, de sokat ne várjunk. A férfi ilyenkor egyszerűen működik, tényeken alapul. A márnehazudjmertrájövök kevés, mert ezt tudja. A tudodmitfelejtsükel a mi hazugságunk lenne. Legjobb, ha megmondjuk, mégpedig szigorú tőmondatokban, mit érzünk. Azt, hogy csalódottak vagyunk, elvesztettük a bizalmat és ez most így nagyon fáj. Semmi hiszti, vesszük a kabátunkat, a telefont letesszük az asztalra, és következetesen elmegyünk sétálni. Nem számít a könyörgés, az, hogy milyen napszak van, hol vagyunk, semmi. Az útirány attól függ, mennyire vagyunk sírós kedvünkben, mert azt nem szabad visszafojtani, az tuti. Útközben magunkkal foglalkozunk, sok minden kiderül, letisztul bennünk. Az jó jel, ha visszaérve az emberünk még ott lesz, ahol hagytuk.

A szemük, az nem hazudik. A szájuk sokszor. Pánikra semmi ok, nem kell rögtön elrohanni, mert egyik kutya, másik kettyint. Hiszen - valljuk be - elég egy fecske, hogy azt higgyük, itt a nyár. Mert mi ilyenek vagyunk, kombinálósak. Meg kell tanulni tartani a szánkat, megzabolázni a gondolatainkat és mosolyogni. A görcsölés nem segít, kell egy kis könnyedség a palánk túloldalán is.

De ez már egy másik történet...