Budapesten és az ország több megyeszékhelyén - így nálunk is - az utolsó centiket vágják. Ez a centi azonban már nem a "régi" centi. Ez egy plakátméretű, látványos, színes "protokollcenti" - például a HEMO tűzfalán. És aki a hetedik darabját október 28-án, protokollárisan levágta - nem más, mint Dióssy László, városunk polgármestere.

Polgármesterünk történelmünket idézve emlékeztetett a magyar katona mindenkor emberfeletti teljesítményére. Arra a katonáéra, aki, miközben kötelességét végezte, szinte állandó harcban állt - hol tatárral, hol törökkel, hol mással a Kárpát-medencében. Mégis tanújelét adta nemegyszer annak, milyen az igazi, magyar katonai virtus. Hazánkban a kiegyezést követő évtől, 1868-tól számítják a hadkötelezettséget. Ekkor lépett életbe a megváltás nélküli katonáskodás.

A huszadik század állandó politikai változásai a honvédelemre is kihatottak. Az első világháború, a Tanácsköztársaság, a trianoni békeszerződés után, az 1938-as magyarországi fegyverkezési önállóság visszaszerzésével megkezdődött a honvédség fejlesztése. A második világégés után egy kivérzett, darabjaira hullott katonaság jelentette a magyar haderőt. 1945 márciusában kezdetét vette a katonailag aktív korú lakosság összeírása. Hármas feladat hárult a szervezetre: a kiképzés megindítása, folytatása, az államhatár őrzése és az újjáépítésben való részvétel.

Az 1953-ban már 200 ezer főt meghaladó létszám három év múlva nem tette lehetővé a tömeges bevetést. A szovjetek a Magyar Néphadsereget, mint ellenséges erőt a forradalom után lefegyverezték. 1960-ban törvény szabályozta az újjászervezést, 1980-ban kettőről másfél évre csökkentették a sorkatonai szolgálat idejét. A kormány tavaly szeptemberben határozott a MH átalakításáról, amikor is tervbe vette a sorkatonaság eltörlését. A hadsereg ennek következtében napjainkban ismét jelentősen átalakul: az önkéntesség elvén alapuló haderő megszervezése előtt állunk, 136 év után búcsúzunk a sorkatonaságtól és a szerződésesek veszik át a szolgálatot.

Október 28-án, az ünnepélyes centivágáson a Szilágyi Táncegyüttes és a Lovassy tanulóinak vidám műsora a borongós, ködös, őszies idő ellenére is pozitív jövőképet vetített. Mintegy azt sugallta, hogy fiataljaink örökre megszabadulnak a sokszor és sokat bírált, nem egyszer szidott kötelezőtől, a bevonulástól. Valóban kevesen örültünk a behívónak - akkor. Visszatekintve mégsem volt annyira szörnyű az egész. Hogy jó buli lett volna? Az azért talán mégsem. A leszerelés - az már annál inkább! De minél távolabb kerül a seregben szerzett élményektől az ember - annál izgalmasabb visszagondolni rá. Az új haverok, a közös élmények életre szólók. Bár az is igaz, hogy mostantól szabadabban szerezhetnek maguknak másfajta élményeket a srácok. Kérdés, hogy azok mennyire lesznek mélyek, mennyire lesz jó felidézni őket, sokszor dicsekedni velük. És mennyiben formálják másként a személyiséget, s formálják-e egyáltalán? A centi már a múlté - a válaszokat majd megadja a jövő.