"Erdélyből, Udvarhelyről éppen hatvan éve menekültünk el, 1944 szeptemberében. Tolna megyében, Felsőnánán töltöttem gyermekkoromat és Komlón jártam gimnáziumba. Ez a két hely tehát az első két grádics. Ezután Szombathely következik, ami azért fontos állomás, mert a tanítóképző népművelő-könyvtár szakán sok tehetséges, hasonló érdeklődésű nemzedéktárssal találkozhattam."

Index: - Akadnak olyan idegen formák, amiket magyarul jól lehet alkalmazni. Például a görög verselés, amit az Ön lírájában is megtalálhatunk.

Botár Attila: - Létezik a világon egy nagyon érdekes dolog, amit úgy hívunk: nyelv. A magyar nagyon korán alkalmas lett arra, hogy disztichont írjunk vele. Sokkal előbb, mint a német, az angoloknál pedig csak bágyadt próbálkozások vannak ilyesmire. Ők az Odüsszeiát először páros rímben fordították, olyanban, mint amiben Arany a Toldit írta. És még Keats ír olyanokat, hogy "Homérosz olvasása közben"... Azért az egészen más, amit Devecseri alkotott. De tudom, hogy minden nyelv másra képes, nem a többi ellenében dicsérem a magyart.

Index: - A kortárs költők gyakran megfogalmazzák, hogy lehetetlen kilépni a nagy elődök árnyékából, nem lehet mást, csak újraírni a "derekabb ősök" költeményeit - az Ön Atthisz-verseit például Szapphó inspirálta. Mit gondol erről a problémáról?

BA: - Egy szonett, mondjuk, valóban nem lehet új: tizennégy sor, az tizennégy sor. Persze nem is hiszem, hogy itt kellene keresni az újdonságot. Van azonban valami, amit Kosztolányiék nem tudtak teljesen kimeríteni, utánuk pedig abbamaradt. Az a nagy kérdés, hogy bár a versekben magam mögött akarom hagyni ezt a ragacsos kloakát, a világot, mégis mi az belőle, amit föl tudok vinni magammal a Múzsák közé, hogy ott, egy magasabb nívón megvalósítsam. Én ebben látom a költészet lehetőségét.

Index: - Van valamiféle képe az olvasóiról? Elképzeli az ideális befogadót?

BA: - Az olvasó csak azt nem szereti, ami kötelező, vagy amiről megmondják, mit kell gondolnia. Sajnos ebben az országban különösen összenőtt a politika és az irodalom. Itt mindenből világnézeti kérdést csinálnak – még csak nem is filozófiai kérdést! Már a tantermekben kezdődik: Madách kapcsán például a hegeli világképet magyarázzák, holott ez közelébe sem juthat egy középiskolás gyereknek – de azért a tanárok csak bölcselkednek róla. Hogy milyen az ideális olvasó? A múltkor a Sötétfehér című kötetemet kereste valaki, és egyszerűen nem tudtam hozzájutni egyetlen antikváriumban sem. Ha ez azt jelenti, hogy nem válnak meg attól a könyvtől, amit kaptak, vagy 8,50-ért megvettek annak idején, akkor jó olvasóim vannak, és ezért hálás vagyok.

Index: - Hogyan dolgozik?

BA: - Legutóbbi kötetem, a Félcédulák Unkhu-Ka-Gathból, szintén „álarcos” könyv, egy fiktív világ. Tényleg félcédulák: kis négysorosok, a maguk hibáival. Ha felülök a buszra, Zircig nagyjából el is készül egy ilyen – ha jó napom van. Ha meg nem, akkor egy egész hetet kínlódom vele. Megtörténik, hogy bizonyos sorokból később szonett lesz, ha meg nem érzi ott jól magát egy részlet, lehet, hogy két év múlva kiveszem. Ilyen a dolgok sajátos önmozgása. Régi ügy ez: valamelyik festő azt mondta egyszer, mikor megkérdezték tőle, honnan való a képen szereplő ló, hogy a feje valahol Chicago-ban, a többi része pedig Barcelonában található.

Index: - Létezik az embereknek egy különös típusa: a könyvtáros. Ön ilyen?

BA: - Hát, igen, ahogy Hamvas Béla írja, a könyvtárosok nem tudják letagadni az Alvilággal való kapcsolatukat. Megjegyzem, ő is az volt. Olyan anyaggal dolgozunk, amiről azt mondják, nem mindig jó feltámasztani.

Index: - Nem régimódi ember egy könyvtáros, aki ráadásul költőként évezredes versformákban alkot?

BA: - Az a baj a régimódi kifejezéssel, hogy hibás időfogalmat alkalmazunk vele. Az idő mindig jelen. Éppúgy esedékes az, hogy visszagondoljunk a régi dolgokra, mint az, hogy megéljük a következő pillanatokat. Ilyen értelemben értelmetlen jövőre, jelenre és múltra osztani a világot. Ez a durva struktúra azokban a bizonyos magasabb szférákban szűnik meg igazán, amit a költészet is jelent: akkor valóban emlékezet és jövőkép nélküli az ember. Persze lehet mondani rám, hogy régimódi vagyok, csak ettől zavarba jövök: miért hozzam magam tisztességes ember hírébe, amikor vagy az vagyok, vagy nem. A régimódi emberekről mindig feltételeznek valami biztos erkölcsiséget, világképet, valami megbízhatót és megnyugtatót. Én ugyanúgy benne élek abban a kollektív őrületben, amiben bárki más, ezért számomra sem adatott meg az, hogy régimódi legyek.

kági