Történt egyszer, hogy jó Ányos Pál - amúgy jóravaló pálos szerzet - Veszprémbe vetődött, hogy felgyógyuljon amúgy jelentéktelen bajából - A. D. 1784-ben. Minthogy a huszonnyolcadikat is alig taposta, meg aztán a múzsák is gyakran kopogtattak nála, bizton számíthatott rá, hogy az égiek akár krisztiánusok, akár antikok, hosszú esztendőket juttatnak neki a franciskánus szolgálatban és a rímfaragásban...

Lelkük rajta, nem így lett, és szegény pára még a harmadik X bekövetkezte előtt visszaadta lelkét Urának egy veszprémi klastromban.

A századok jöttek-mentek, a városka új ferences templomának kriptája ápolni és eltakarni látszott a néhai szépemlékű poétát, akit az irodalomtörténetet írók - literatúránk modernkori újjáélesztésében - Bessenyei Györggyel, Révai Miklóssal együtt emlegettek. Hivatkozták rendről-rendre a magyar szentimentalisták ritka soraiból, de mindhiába...

Történt aztán jóval utóbb, hogy jó Géczi János és más mai literátorok szóvá teszik: miért is kell beérnie Veszprémnek, valamint a magyar irodalom múltját tisztelőknek a trombitafolyondáros ferences templom homlokzatán az Ányos Pálnak emléket állító fekete táblával, amikor tudjuk a kripta helyét; miért ne lehetne az zarándokhely.

A templom restaurálásával el is készült a kripta kegyelethez méltó lejárója, de a sírhely maga kétségbeejtő állapotban vár jobb időkre. Ányos Pál, a teljes magyar irodalom szempontjából is jelentékeny költő nyughelyét arról a papírból kivágott, stilizált hárfát ábrázoló cetliről lehet felismerni, amelyen gyerekes betűk jelzik a nevet, születési és halálozási évet. Csak ennyire futotta, se Veszprém, se a megye, se az irodalomtörténet megannyi szervezete, intézménye, se a nyughelyet adó egyház kétszázhúsz esztendőkön által nem juthata odáig, hogy méltó nyughellyel tisztelné meg Rousseau magyar követét, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel előfutárát.

Talán most már itt lenne az idő, akár egy párját ritkító összefogás árán is.