Ma reggel, aki csak tehette, otthon hagyta autóját és gyalog, biciklin vagy valamilyen tömegközlekedési eszközön indult munkába. Ennek kapcsán az emberek rá fognak döbbenni, hogy ez nem is olyan lehetetlen dolog. Pár perccel előbb kell fölkelni - sőt, még ez sem biztos, hiszen gyalogosan el lehet kerülni a reggeli csúcsforgalmat -, de ennyi áldozatot igazán megér, hogy megszabaduljunk nyomasztó gépjármű-tulajdonosi lelkiismeret-furdalásunktól, amit a tönkretett környezet, az elgázolt állatkák és a mindennap megfélemlített gyalogosok miatt érzünk.

Valami ilyesmiről szólna szeptember 22., az autómentes nap. Nyilván olvasóink közül is sokan elgondolkodtak ma, hogy feltétlenül szükségük van-e a családi benzinzabáló szörny szolgáltatásaira (úgyse lehet vele parkolni, és csak fölidegesíti magát az ember), mint ahogy országunkban sok tízezren mások is így tettek.

Micsoda? Hogy nem tették? És másokat sem ismernek? Hogy azt sem tudják mi ez az egész, és most hallják először?

Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy az ablakon keresztül azt látom: a szemközti parkolóban ma sem áll kevesebb autó. Meg a motivációnk is csekély, hogy - legalább egy nap erejéig - kipróbáljuk, milyen volt, amíg nem volt kocsink.

A tömegközlekedés állapota a legtöbb helyen, így városunkban is siralmas: ritkán közlekedő, zsúfolt buszokra kellene feltülekednünk nem kevés pénzünkért cserébe. Budapesten ez külön rizikós vállalkozás: sosem tudhatja az ember, mikor gyullad ki alatta kedvenc közlekedési eszköze. A vonatot választók sincsenek sokkal jobb helyzetben, hiszen kisebb távokon ezeréves, lepukkant, mocskos és büdös vagonok közül válogathatnak. Ezeket a megpróbáltatásokat kevesen szeretnék visszaidézni, akik már kiszabadultak ebből a "csapdából".

A megszokás és a kényelem nagy úr. Hiába vagyunk tisztában a személygépjárművek veszélyeivel, környezetszennyező hatásaival, az ilyen típusú közlekedés alacsony hatékonyságával (hiszen a legtöbb autóban egy vagy két személy utazik), ha már egyszer beleültünk, nehezen válunk meg tőle önként. Erre kevesen is ösztönöznek bennünket: néhány elvetemült környezetvédő. "Mᒠmegin’ a grínpísz" - morogjuk magunkban...

Hogy kinek a felelőssége lenne változtatni a helyzeten, formálni a mentalitást? Én nem tudom, de az feltűnt, hogy városunk egyik ötéves-forma gyermeke néhány hete egy elektromos motorszerűséggel száguldozik a sétálóutcán. A szlalomozás a gyalogosok között, meg az iszonyatos, zúgó hang engem kifejezetten idegesít, de végső soron megértem a gyermek apukáját. Így legalább nyugton van a kölök, meg megszokja azt is, hogy nem kell gyalog járnia. Mind megszoktuk, nem?