Mióta Zákonyi Tündével beszélgettem, tudom, hogy a Balatont szeretni nem a strandon való lángosozással egyenlő; ez valami sokkal komolyabb és nehezebb dolog. A NABE elnökasszonya édesapjának, a balatonkutató Zákonyi Ferenc szellemiségének örököse. Egyesülete 2000-ben a Balatoni Szövetség Balaton-díját, egy évre rá Az Év Civil Szervezete díját kapta meg, tavaly pedig a Veszprém Megyéért Érdemérem kitüntetettje lett.

Index: - A munka szempontjából mennyire számít az, hogy nők alkotják az egyesület tagságát?

Zákonyi Tünde: - Tíz év egyesületi múlt után elég furcsa nekem ez a felvetés. Kezdetben még gyakran megkérdezték, miért pont a nők, de azóta már annyi mindent letettünk az asztalra, hogy nem nagyon jut eszébe senkinek ezt firtatni. Persze valószínűleg van jelentősége a dolognak, mert számos olyan sajátságos ötletet vetünk fel, ami a férfiaknak nem jut eszébe.

Index: - Például egy olvasókönyv a Balatonról.

ZT: - Igen, mi gondoltuk ki ezt, az általános iskola felső tagozata részére. A könyv részletesen megismerteti a diákokkal a Balaton történelmét, irodalmát, és bár nem kötelező anyag, mégis sok helyen tanítják a honismereti óra keretében. Tavaly versenyt rendeztünk a parti általános iskoláknak - szívet melengető érzés, milyen fantaszikusan felkészültek a gyerekek és mekkora tudásanyagot sajátítottak el. A kiadvány számomra azért különösen kedves, mert édesapámnak szándékában állt írni egy ilyet. Ez pont a Balaton könyve összeállításakor derült ki: együtt ült a stáb, megbeszélést tartottunk és én felmentem az emeletre valamiért. Véletlenül kihúztam egy sárguló dossziét a fiókból, amin ez állt: a Balaton leírása - készült tankönyv részére, 1954. A mi kiadásunk második része teljes egészében erre, az édesapám által írt munkára épül. Fontos téma ez, mert sajnos generációk nőttek fel anélkül, hogy bármit is tanultak volna a tóról - ezt pótolja a könyv. Nem véletlen, hogy a felnőttek körében aratta a legnagyobb sikert, hiszen nekik ez teljesen kimaradt az életükből. A megvalósítás nekünk, nőknek, gyakorló anyáknak, nagyanyának jutott eszünkbe, de igazából nem szoktunk különbséget tenni ilyen alapon. Ugyanis a férfiak - főleg a férjeink – mellénk álltak: ott vannak a programjainkon, segítenek nekünk. Azt gondolom, nagy eredmény, hogy a család együtt vesz részt a munkában. Az erdő vagy a Balaton-part takarításától kezdve a műemlékek, strandpadok rendben tartásán át a játszóparkok létrehozásáig számtalan dologból kiveszik a részüket a családtagjaink is. A tankönyvet sem csak egyesületi tagok írták, hanem férfi pártolók is dolgoztak rajta.

Index: - Hogyan indult a NABE?

ZT: - Olyan családban nőttem fel, ahol minden a Balaton szeretetéről szólt, s ezt az érzést megőriztem magamban. 1995 novemberében mentem nyugdíjba, három hétig borzasztóan élveztem a szabadságot, de aztán elkezdett hiányozni valami. Abban az évben férjem - aki Balatonfüred polgármestere - a Balatoni Szövetség soros elnöke volt. Az egyik gyűlésen a rengeteg tennivaló és probléma hallatán viccesen azt mondtam a mellettem ülő balatonfűzfői polgármesternek, hogy majd mi nők megoldjuk. Ő rám nézett és azt mondta: "Oldja meg, Tünde!" Pár nap múlva megírtam a leveleket, melyben felvetettem az egyesület alapításának ötletét. Olyan asszonyoknak küldtem el azokat, akikről tudtam, hogy elkötelezett Balaton-rajongók. Január 22-én Alsóörsön megalakultunk.

Index: - Mi volt a NABE első megmozdulása?

ZT: - Az első a parlagfű-mentesítési akció volt, majd ezt a komposztálási program követte. Ehhez rengeteg más járult azóta: tanösvényt, sétálóutakat, parkot, játszóteret hoztunk létre. Rengeteg olyan dolgot tettünk, amiről úgy éreztük, gyerekeinknek, unokáinknak szüksége lenne rá.

Index: - Ezeknek van gyakorlati hasznuk, de mi a célja egy-egy emléktábla-avatásnak vagy a Pajtás hajó emlékművének?

ZT: - Látványos és kézzelfogható hasznuk ezeknek tényleg nincs, de őrzik a gyökereket, a Balaton múltját. A Pajtás hajó ötven évvel ezelőtti tragédiája például szorosan hozzátartozik a balatoni hajózás történetéhez, de rajtunk kívül még senki nem dolgozta fel ezt az eseményt. Tizenegy hónapig kutattunk, próbáltuk megkeresni azokat az embereket, akik résztvevői voltak a szerencsétlenségnek vagy a mentésnek. Amikor öt évvel ezelőtt elkezdtük ezt a munkát, alig mertek megszólalni. De attól fogva, hogy megjelentek az első cikkek, és egyre élesebben beszéltünk a dologról, kezdtek jelentkezni az érintettek, felhívtak, anyagot, képeket adtak. Volt, aki negyvenöt évig a ládafiában őrizte az elsárgult fotókat, s miattunk vette elő őket. Még mostanában is kapok leveleket, hogy látták a Magyar Nemzetben megjelent írást vagy a hajóról szóló füzetünket. Akik most szólalnak meg, azokat egészen eddig kötötte a katonai titoktartás, de ma már szívesen beszélnének a baleset körülményeiről. Igen, az ilyesminek gyakorlati haszna nincs, csak annyi, hogy ott áll az emlékmű, és mindenki, aki arra megy, tudja: történt valamikor egy balatoni tragédia.