Féltem a közlekedési káosztól, az iszonyatosan belendülő áraktól, meg persze egyáltalán attól, hogy jó görögösen beletojnak az egészbe és nem készülnek el. Erre megcsinálták. Nem is akárhogy. Én meg sárgulok az irigységtől, és teszem a fogadalmakat, hogy ha legközelebb Európában lesz olimpia, tot sicher, hogy ott leszek!

A szervezési balhékra vonatkozó negatív tippjeim - szerencsére - abszolút nem jöttek be. A botrány olyan területen jelentkezett, ahol nem számítottam rá. Azt sejtettem, hogy a dopping a középpontba kerül, de a fene se hitte volna, hogy Szanyi Andor látványos szöüli bukása után, ezúttal 5 - azaz öt - magyar sportoló nevét kapja föl emiatt a média. Ráadásul kettő aranyérmes.

Mélységesen elítélem a doppingot, így bizony azok közé tartozom, akik radikális büntetéseket támogatnak. Azok az emberek - szándékosan nem sportolónak nevezem őket - akik önzésből, kapzsiságból, a szabályok áthágásával, tisztességtelen eszközökkel versenyeznek, nem csak sporttársaiknak okoznak fájdalmat, de felelőtlenül bemocskolják azon magyar sportolóknak a csillogó sikereit is, akik tisztán érték el eredményeiket. Az a csalódás, amit több millió magyar sportszeretőnek okoztak, a tehetetlen düh, ami óriási méreteket öltött, eddig elképzelhetetlen volt. Most már mindenki tudja, remélem tanulunk is belőle.

Bár a nemzetközi negatív megítélésünk semmi sem ronthatta volna ennél jobban, (esetleg, ha mi verekedünk a birkózópást szélén, vagy valaki matyó szerkóban taglózza le a maratonfutást vezető brazilt) ne feledjük, hogy jó néhány egyedi dolog volt, ami javított az országimázson. Aranyérmeseinkről, sikereinkről máshol sokat írnak, így a szurkolókat veszem előre. Meggyőződésem, hogy nekünk volt a legsokszínűbb és a legszervezettebb táborunk, akik mind megjelenésükkel, mind viselkedésükkel nagyon sok ember szívébe lopták be magukat. Talán a 10000-et is elérte a drukkerek száma, vagy csak nagyon jól teleportálták magukat egyik helyszínről a másikra.

Még sohasem ültem ennyit rádió előtt - ugyanis meguntam a tévé ismétléseit, reklámtömegét, Komlósi Gábor elviselhetetlen ripacskodását -, és még sohasem szórakoztam ilyen jól. A Petőfi Rádió stábja olyan hangulatot produkált, ami tutira növelte a munkahelyi teljesítményt, csökkentette az autóbalesetek számát, még önfeledettebbé tette a szórakozás pillanatait, függetlenül attól, hogy hol szólt a rádió, s mindemellett közvetítette sok ezer magyar ember megkapó üzeneteit, érzéseit.

Nekik, a szurkolóknak, a riportereknek, a szervezőknek, a vezetőknek, az edzőknek és mindenekelőtt a magyar versenyzőknek köszönöm, hogy ezt a több mint két hetet szinte végig olyan extázisban tölthettem, amiből legalább négy évig táplálkozhatom.

Aztán pedig: Run to Beijing...