Még alig fitymalott a nyolcason, mikor idősb Rozé Kúra fia, ifjabb Rozé Kúra megérkezett elmaradhatatlan czimborájával, a kocsisával a veszprémi vár kapujába, ahol mi, az Index veszprémi klónja már vártuk, s lecsaptunk rája, mint elektromos rája...

I: - Mi szél hozott erre, Kúra?

RK: - Mondta nekem kocsisom, vár rám Pannonnia, vár rám Gyula, Laca, kaszák vannak, arassunk. Mondtam jó, érik már. Az érsek is vár, enyim lesz a püspökfalatja, kapok dzsemet is, esetleg egy kis olívát. Meg nekünk jegyet sem kell venni, mint a póroknak, ingyen nézhetem meg azokat a nagy lakatosokat, akár egy politikus, hát ennyi. Kell a lé, ha már úgyis végigtaroljuk Magyarországot, mé ne?

I: - És a művészet?

RK: - A művészet le van (cenzúrázva). Nekem már a klavir se smakkolt, vezényelni nem szeretek, csinálja a kocsisom, bár ő meg jobban klimpírozik, nótázni meg a fürdőben is szoktam, igen nagy sikerrel. Mi az a művészet? Művészet megélni e zordon rozészínű világban, ahol a pénz az úr. Ahol a visám vékony, a mastercardom nem nyer az automattában. Apám, az idősb Kúra szokta mondani, fiam Rozé, teli serleg legyen mindig az asztaloson, oszt az legyen a tiedé.

I: - Mivel lép fel?

RK: - Mivel megfizetnek. Sok ejrót kapok.

I: - Mit üzen a közönségnek?

RK: - Vegyenek jegyet tizenötezerért, a kövérebbek kettőt.

Majd félretolt bennünket ifjabb Rozé Kúra, s elslattyogott hű kocsisával az érsek borospincéje felé. Szomorúan néztük eltűnő, délceg alakját, tudtuk, most láttuk utoljára, mert eszünk ágában sincs tizenötezret fizetni, hogy meghallgassuk. Annyiért elmegyünk a Szigetre, egész hétre. Vagy megvacsorázunk családilag. Vagy veszünk sok Pavarotti cédét.