"A teremtés első fontos gesztusa mindig a káosz" - idézi Joyce-ot Fenyvesi Ottó improvizációinak egyikében. A szombaton bemutatott Blues az óceán felett című könyv, mely főképp a költő már megjelent köteteinek anyagát tartalmazza, ezt a gondolatot tükrözi. Fenyvesi versei olyanok, mintha valaki lapáttal dobálta volna össze a félmondatokat, szószerkezeteket, idézeteket és utalásokat - leképezve "ennek a kurva világnak" a középpont-nélküliségét.

A kollázsszerű szövegeket a mi civilizációnk elemei alkotják, s ugyanezekből épülünk fel mi is. A "grill-koncepciós Mohamed"-ekből, "sado capitalist"-okból és "krizantém konzerv"-ekből talán sikerülhet összeraknunk valamit vagy valakit, ha a hetedik napon nem is lehet elégedetten hátradőlni.

Fenyvesi Ottó Dantétól a Dallasig terjedő skálán idézi meg a kultúra reprezentatív szövegeit. Egy-egy olyan kifejezés, mint a "gladiátormagány", a "fogytán ama dinnye héja" vagy a "cipeljük a zongorát, a nagy feketét" valamiféle közös tudással operál. Jellemző módszere a helységnevek, személynevek hívószóként való alkalmazása: Fenyvesi nem magyaráz, hanem bedob egy-egy McLuhant, Charlie Mingust, Marilyn Monroe-t, Batsányit, Amerikát vagy Poloniát, s így tágítja ki költeményei világát. Ezek a "vendégek" a versekben jó ismerőseink, nevük hallatán poétikák, történelmek, életérzések idéződnek fel - súlyos vendégek nagy puttonnyal. Így dagadnak könyvtárnyivá a rövid sorok.

Az egyetemes kultúra nem az egyetlen bázisa a verseknek, hanem igen erős (jobb híján nevezzük így:) provincialitás is jellemző rájuk. Vannak nevek és helyek – pl. Tapolca, Topolya, Toronto, Arany János utca, Nagyapáti Kukac Péter -, melyek a lírai én életútjának emblematikus pontjai. Fenyvesi ezeket is ugyanazzal a gátlástalansággal használja, mint a kulturális idézeteket, de míg az azzal a jóleső örömmel tölt el, hogy a versek beszélgetnek velem, hiszen számomra ismerős dolgokat hoznak elő, az utóbbi inkább arról tudósít, hogy a költő nagyívben tesz arra, hogy én nem tudom, kik, hol és mit jelentenek.

Arra kell hát rájönnöm, hogy Fenyvesi montázsszerű versszerkezeteivel, az avantgarde-ot idéző képeivel nem akar üzenni, tanítani. Nem akar helyettem kimondani valamit, sőt még hozzám se nagyon szól: verseiben nyoma sincs költői szereptudatnak. Nagyfokú olvasói aktivitásra van tehát szükség, hogy megérthessük a bluest - az óceán felett.