Úgy tűnik, a kiállítást megnyitó Szombathy Bálint - aki először nevezte tájképfestőnek Zsáki Istvánt - sikeresen uralja a művészről szóló szövegkorpusz szemléletmódját. A vajdasági festőművész tárlata kapcsán rendre tájképekről hallok és olvasok: a megnyitóbeszéd, valamint a Zsáki művészetéről talált néhány írás ebbe a műfajba sorolja a Várgalériában kiállított alkotásokat, és ezt mindenki elfogadni látszik - bár én nem értem, miért is olyan egyértelmű ez.

Értelmezési szempontnak valóban termékeny, ha arra figyelünk, miben térnek el a hagyományos tájképtől ezek az alkotások - mert igencsak eltérnek. E műfaj darabjaiként Zsáki munkáinak születését úgy tudom elképzelni, hogy a művész arccal a föld felé fordulva fekszik, és onnan, e meglehetősen közelinek mondható pozícióból szemléli a tájat. Ha ezt a sajátos nézőpontot teszem a befogadás középpontjává, kerek értelmezés születhet, melyet bizonyos életrajzi elemek is támogatnak - pl. a kilencvenes évek elejének háborús helyzete, vagy a határontúliság élménye. Az így létrejött interpretáció az el- és szétesettség, a tragikum és a "kozmikus törvények felbomlása" mentén rajzolódik ki.

De legyen elég most ennyi az intellektusból, tartózkodjunk egy kicsit a mély értelmek kutatásától, ne tegyünk túl nagy hermeneutikai köröket, inkább nézzük, milyen érzéki örömök forrása a kiállítás!

A képeken javarészt ugyanazok az elemek permutálódnak: ugyanazok a színek, vonalak, motívumok, szerkezetek. Elég néhány kép, és máris beletanultunk a kiállítás világába, onnantól kezdve pedig csak élvezni kell a ritmust. Ha csupán egy-egy részlet visszatéréseit kísérjük figyelemmel, már izgalmas a tárlat. Megkereshetjük az építkezési törmelékre hajazó foltokat, amikre vékony sugárban ráfolyt a festék, vagy összpontosíthatunk a repedésekre, melyek rendre felszabdalják a képmezőt. Utóbbiak egy különösen precíz képromboló munkájának eredményei, aki vonalzó mentén darabolta a festményeket, ügyelve arra is, hogy minden törés egyedi legyen. A szokatlanság élményét adják a keretvariációk: szabálytalan fehér határvonal teszi tönkre az elvárásoknak megfelelő, téglalap alakú képmezőt.

És végül, mikor már hozzáedződtünk a szokatlanhoz, a szabálytalanságok, kusza foltok, variált rendezetlenségek és kupac sittek között egy-egy pillanatra megnyugszik a szemünk. Egy váratlanul szabályos keret, egy osztatlan képmező, vagy az a négy kövecske, négy fűcsomó és négy deszkavég, ami hátborzongatóan iskolás rendben követi egymást, az újdonság erejével hat. Tiszta öröm - olyan, mint amikor Dresch Mihály szaxofonja visszatalál a dallamhoz.