Nyáron nagyon meleg van (már a mi szélességi körünkön, meg úgy általában véve, mert például Ausztráliában egyáltalán nincs ilyenkor meleg, de van, hogy nálunk se mindig). Az emberek egy része szereti a meleget, más része ki nem állhatja. Akik szeretik a meleget, azok általában szeretnek strandolni, meg miegymás. Akik utálják, azok kényszerűségből strandolnak...

Miért jó strandolni? Egyszerű válasz lenne azt mondanom, hogy "nem tudom" vagy "semmiért" - de ez így, ebben a formában nem lenne igaz. A strandon például lehet főtt kukoricát kapni. Meg palacsintát, többféle töltelékkel. A strandon lehet továbbá árnyékos helyet keresni, nagyokat aludni, megpróbálni olvasni, aztán mégis inkább nagyokat aludni. Ja, meg persze lehet stírölni a csajokat, meg szörnyülködni a randa embereken (az is jó, hogy a strandon nincs tükör). Jó néha továbbá bent lenni a vízben, mikor olyan pont kellemesnek tűnik. Szóval strandolni egész jó.

Miért nem jó strandolni? A strand messze van, ezért korán kell kelni, hogy még idejében (a tömeg megjelenése előtt) leérjen az ember. Valamiért mindenki így gondolkozik, ezért aztán egy zsúfolt buszra kell felszállni (bepréselődni) mindenféle gyékényekkel, pokrócokkal, strandlabdákkal, frizbikkel, könyvekkel és vizipisztolyokkal törve utat magunknak mások gyékényei, pokrócai, strandlabdái, frizbijei, könyvei és vizipisztolyai között.

A rafkós tömeg valószínűleg már tegnap (vagy múlt nyár) óta a strandon van, és minden normális helyet elfoglalt, ezért zsebkendőnyi kiégett füvön kell lecuccolni (az árnyékból maximum kihalnak emberek, úgyhogy fél szemmel mindig az idősebb strandolókat figyeljük). Az alattomos nap szinte azonnal brutális támadást indít háromnegyed év kemény munkájával hófehérre koptatott bőrünk ellen. Végtelen számú foton rohan tele szájjal röhögve felénk, hogy pillanatok alatt egy jobbfajta homár színét kölcsönözze nekünk. Az ember persze próbálkozik mindenféle százezer faktoros trutyikat magára applikálni, aminek egyetlen értékelhető eredménye, hogy onnantól kezdve már a keze is ragad.

A homok (aminek ott sem szabadna lennie) vidáman belepi minden cuccunkat és ennenmagunkat is - különös tekintettel trutyitól ragadó testrészeinkre. Inkább elindulunk fürdeni és a faktoroktól megszabadulni (a halak valószínűleg ezért nem égnek le), ahol szembesülnünk kell a kegyetlen valósággal, hogy a tél valószínűleg egy jéghegyet hagyhatott szuvenírbe a környéken, mert a víz hőmérséklete nincs szinkronban a környező világ realitásával (az állati kánikulával).

Miután felhevült testünket beleerőszakoltuk a képzeletbeli jégkockák közé, és boldogan igyekeznénk mélyebb vizekre evezni, megtapasztaljuk, hogy a fenéken valami nyálkás undorítóságban cuppog a lábunk, hínárok tekerednek a derekunkra és véletlenül mindig minket találnak el mások rakoncátlan, iszappal dobálózó csemetéi. Persze amint hangot adunk nemtetszésünknek, megjelenik egy sivalkodó anyuka és egy díjbirkózó apuka, hogy (ha szerencsénk van, csak szóban) elküldjön bennünket (még ennél is) melegebb égtájakra.

Körülbelül ilyen és ehhez hasonló elemek ismétlődnek fél napon keresztül (közben persze a kukorica- és palacsintaárusok kifosztanak, a könyvünk lapjai összeragadnak, a strandlabdánk kilyukad vagy elveszik, ...stb.), mire elérkezik a hazautazás régóta áhított időpontja. Elgyötörten, megsülve és összefagyva próbálunk ruhát cserélni egy közepes törülköző fedezékében (a környékbeli jó csajok közben valamin hangosan kacagnak), összeszedegetjük maradék értéktárgyainkat, majd elindulunk, hogy felpréselődhessünk egy újabb zsúfolt buszra, ahol hozzánk préselődő embertársaink immár komoly fizikai fájdalmat is jelentenek.

Otthon tusolunk (!!!!!), bezuhanunk az ágyba, és jólesően gondoljuk végig, milyen tartalmasan töltöttük a mai napot. Próbálunk olyan pózt felvenni, hogy minden szénné égett testrészünk megszabaduljon a kínzó fájdalomtól (nem sikerül), és utolsó gondolatunk: "Holnap vasárnap - de jó, megint mehetünk strandolni..."