Nem tudom, mi alapján válogatnak a művészek között a Városházán, de végignézve a képeket az előcsarnokban, gyanakodni kezdtem, nem egy fanyar humorú kultúrfelelősre bízták-e a szervezést...

Az első paravánfalon dicsőségtábla fogad. Egei Sándornak, az alkotónak büszkeségei szereplenek rajta: cikkek, fotók szépemlékű kézfogásokról, egy német nyelvű levél arról, hogy valakinek tetszett két kép, aztán a levél alatt magyar magyarázat: ezt az üzenetet bizony egy nagyon híres német galériatulajdonos írta. Az egész kiállításon e néhány fénymásolat sugallja csak, hogy Egei festőművész.

Persze a papírok fontos információkkal is szolgálnak. Amellett, hogy az alkotó Veszprém szerelmese, s jópár éve még rendszeresen hozzászólt a közügyekhez, valamint a város kitüntetésben részesítette őt, az a legfontosabb, hogy Egei Sándor artista. A ma már korosodó mester egyetlen ujján meg tudott állni, s egyedülálló mutatványával körbeutazta a világot.

Képein ismerős stílusokkal találkozhatunk. Van itt katalán paraszt Miro modorában, a kínai festményekre jellemző forma és színvilág, indonéz nős-állatos festmény, aztán egy számomra hazai íz: a nagymama ágya fölül ismerős örökzöld "szarvas az erdei tisztáson". Az idézés ma divat a művészetekben, ám Egei esetében az a problémám a dologgal, hogy színeket, formákat elles ugyan, de nem értem, miért!!! teszi. Nem kezd semmit a megidézett stílussal, hanem fest egy körülbelül olyat, mint mondjuk egy Miro-kép.

Az idézetek mellett rálelhetünk Egei saját stílusára is. Talán az allegorikusság a legerőteljesebb jellemzője munkáinak. Az a kedvencem, melyen néhány mezítelen nőalak táncol szemérmét rózsaszín fátyollal takargatva, miközben Veszprém nevezetes építményei barátságosan veszik körül őket. A képaláírás tájékoztatása szerint e „táncosok testesítik meg a város vezetőségét” - hát ilyen állapotban még nem láttam őket!!!

Borzasztóan zavarnak a művek melletti szövegek. Én egyáltalán nem hiszek abban, hogy a szerzők szakavatott értelmezői lennének saját alkotásaiknak. Ha Egei Sándor nem adná meg a minden részletre kiterjedő megfejtést, talán sokkal többet jelenthetnének a képek, mint így. Egy műalkotás olyasmit fogalmaz meg, amit teljességében lehetetlen verbalizálni, pont ezért kapja sajátos formáját, eszközeit. S ezért foglalkoznak a művészek a művészetekkel, és nem a Fülesbe írják a keresztrejtvényeket.

És nekem az a nő akkor se Dióssy László!