Még aktív kosárlabdás évei alatt nevelték a csapatszellemre. Egy életre. Laki Pál azóta jó néhány dologba belefogott, használta vegyészmérnöki diplomáját, volt tévés, újságíró és sajtóreferens, de ezt az egy dolgot, a csapatszellemet nem tévesztette szem elől. Jól tudja ő, hogy minden lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme. A láncszemek pedig együtt erősítheti egymást.

Ahhoz, hogy valaki újságíróvá váljék, előtte olvasnia kell. Mégpedig sokat és lehetőleg a sajtót. S hogy valaki a hetvenes években lehessen újságíró, a Lapkiadó Vállalatnál kell kopogtatnia. De mint minden másnak, ennek a mesterségnek is megvannak a maga lépcsőfokai, amiket muszáj megmászni.

Index: - Hogyan lett vegyészmérnökből újságíró?

Laki Pál: - Akkoriban ('60-as évek vége, '70-es évek eleje), ha valaki kézhez vette a diplomáját, úgy gondolta, hogy egy egész életen át tartó hivatást választott. Magam is így voltam vele, amikor vegyészmérnökként végeztem a Veszprémi Vegyipari Egyetemen. Hozzátartozik azonban a történethez, hogy olyan évfolyamba kerültem, ahol kevés volt köztünk a szakbarbár. Széles érdeklődési körrel megáldott évfolyam volt a mienk, irodalommal, sporttal, művészettel foglalkoztunk, nem is keveset. Néha a tanulással is… Ma már történetileg bizonyítható eredményünk a diákrektor-választás, ugyanis mi rendeztük meg először a VEN-t. Aztán ott volt a koleszrádió, amit Bodor András évfolyamtársammal és egy Tesla-magnóval csináltunk. Nem felejtem el életem legelső kosármeccs-tudósítását, amit az egyetemi tornacsarnokból „nyomtunk fel” a koleszba. Élő egyenesben! Nagy szó volt!

Index: - Tehát már az egyetemi évek alatt "megfertőzte" a média, mégis, úgy tudom, a nagyipar felé kanyarodott el életpályája...

LP: - Ahogy említettem, erkölcsi kötelességből tettünk egyenlőségjelet a diploma és az életpálya közé. Bár az akkori lapkiadó-igazgató felajánlotta a lehetőséget a megyei napilapnál, mégis úgy éreztem, vegyészmérnöknek tanultam, azt kell csinálnom. Talán nem is magam miatt lett volna lehetőségem újságíróskodni, inkább nejemet akarták Veszprémben tartani, Tóth–Harsányi Katalint, az egykori Bakony Vegyész volt válogatott kézilabdását, irányító-átlövőjét.

Index: - Mégsem maradtak Veszprémben...

LP: - Komoly szerepe volt ebben annak, hogy kamaszkoromat Pécsett töltöttem, és nagyon hiányzott a hely szelleme. Visszamentünk tehát Pécsre, ahol Katalin a Bányászban játszhatott, én pedig a Mecseki Szénbányák Kutatási Osztályán dolgoztam, tűz- és robbanásveszély vizsgálattal, előrejelzéssel foglalkoztam.

Index: - Hogyan maradt meg a nagyiparban a médiához való kötődése?

LP: - Furcsán, ugyanis mérnökként egy kicsit újságíró is lettem: szakértői véleményeket gyártottam. Nem is olyan soká aztán eljött az idő, mikor feleségem sportpályafutása kezdett labilissá válni, el akart jönni Pécsről, és a helyzetből fakadóan 1974-ben visszatértünk Veszprémbe.

Index: - Köztudott, hogy akkoriban a megyei sajtó egyet jelentett a Lapkiadó Vállalattal. Említettük már a szabványutat, ha úgy tetszik, "szamárlétrát" a médiában. Mi volt ennek a legalsó lépcsőfoka?

LP: - Az újbóli költözés után a „mindent váltunk, csak egymást nem” pszichózis kerített hatalmába. Eszembe ötlött a ’71-es Naplós ajánlat. De a lapkiadónál három gyakornoki esztendőt le kellett tölteni, tulajdonképpen én is gyakornoknak mentem el a vállalathoz. Nem a megyei napilap, hanem a megyében sok helyen működő üzemi lapok adtak lehetőséget egy kezdő újságírónak a bemutatkozásra és a gyakorlat megszerzésére. Én a Peremartoni Híradóhoz kerültem, Mike Gizella szárnyai alá. Gizella egyébként előszeretettel támogatta a fiatalokat, így engem is. Aztán idővel be lehetett kerülni az akkori Naplóhoz annak, akit kiemeltek, vagy szakmai, vagy politikai alapon, mert azért azt ne felejtsük el, hogy a hetvenes éveket tapostuk. A megyei lapot egyfajta zászlóshajónak kell elképzelni, melynek az oldalvizén eveztek a csónakok, az üzemi lapok.

Index: - Nem sokkal később Önt is kiemelték...

LP: - Igen, bekerülhettem a gazdaságpolitikai rovathoz, majd jött 1980, amikor városunk első számú pártvezére bizonyos okok miatt megharagudott rám. Nem mondta ki nyíltan, de én éreztem és készültem rá, hogy történni fog velem valami. Hívattak is nemsokára, s finoman közölték: én vagyok az egyetlen alkalmas személy a Péti Munkás nevű lap felelős szerkesztői posztjára. Ez lett a második nagy találkozásom az üzemi lapokkal. De most jön az egésznek a poénja! A Lapkiadó Vállalatnál vezető munkatárs lettem, hisz - kényszerből ugyan, de - elvállaltam az üzemi lapot. De a szakmában kimondatlanul parkoló-pályára küldtek. Szépen fogalmaztak akkor is, amikor bejelentették, hogy amint lehetőség lesz újra a Naplónál, számítanak rám. Két dolog viaskodott bennem: vagy itt hagyom a megyét, vagy megbarátkozom a helyzettel, és a legjobbat hozom ki belőle, s még jó képet is vágok az egészhez. Az utóbbinál maradtam, ennek ellenére száműzetés-jellege volt a péti dolognak. De közben felépítettem családomnak azt a házat, amiben máig lakunk, és sikerült egy igen erős kollegiális kapcsolati tőkét teremtenem (ma így neveznék) és élni vele. A Péti Munkás jó anyagi lehetőség volt a munkatársaimnak a kereset-kiegészítéshez, hisz akikről tudtam, miben jók, honoráriumot adhattam a kezükbe. Ez aztán kölcsönösen jó kapcsolatokat hozott.