Tegnap este a Petőfiben Uri Ivgi és Juronics Tamás koreográfusok darabjait mutatták be - telt ház előtt - a Szegedi Kortárs Balett táncosai. A két darab annyiban hasonlít, hogy mindkettőben a lélek, a belső szabadság keresésének kérdése jelenik meg.

A szegedi Carmen nem andalúz cigánylány. Munkatáborban él - vagy itt köztünk; gyárban dolgozik marcona őrök felügyeletében. A gyárban - ami lehet, hogy inkább hajó - zárt világ a végtelen közepén, folyamatosan a nagy semmi készül: az alaktalan massza soha nem áll össze kenyérré vagy agyagedénnyé. Olyan egyforma mindenki: az egyes, a kettes, a hármas…

Carmen és a többiek ebből a szürkeségből próbálnak kitörni. Csodálatos testű torreádor küzdelmét láthatjuk, Carmen beteljesedett, és José beteljesületlen szerelmét, virtuskodást, megtisztulást, és micsoda erotikus jelenetet felöltözve, vörös bugyiban.

Mindez a mozdulatok nyelvén is világosan érthető, érezhető: nem értem, miért kell beszélni, szavakkal kifejezni mindezt. Betüremkedik az előadásba az idióta szakácsműsorok világa és "sztárja". Igaz, ettől "viszonzatlan-szerelem-érzésem" lesz: nem hagyják, hogy a darab sodorjon magával, a jelenet megtöri az ívet, kiszakít az időtlenségből. (A Nexxt frau plastic chicken eszelős világa villan be egy pillanatra.)

Keresem; robotmozgású alakok és embriók, fekete és fehér, sötétség és fény, szaggatott és íves mozdulatok: "Keresem az emberi lelket. Valahol itt kell lennie. Itt belül. A testben. A húsban." (és kerestük Juronics Tamást - akitől az idézet is származik - ... miért nem táncolt?) Molnár Zsuzsa letisztult és mobil díszletei ebben a darabban is újra és újra keretezték a teret az egyes jelenetekhez. Hol gótikus ívekre, hol meg nádasra emlékeztettek a fémszálak, amely mögött felsejlett a szellem, a lélek, majd teljes valójában megmutatta magát. Mindez olyan sokként érte a közönséget, hogy tapsolni sem tudott.

Isa por és zselé vogymuk.