Lecsupaszított színfalak között eltépett és összeragasztott, szétszakított és egybefonódó pár, szerelem és individuum harca, örök keresés és rövidke megnyugvás, önmagunknak fel nem tett kérdések és meg nem adott válaszok - és még ezernyi interpretációs lehetőség merülhet fel a nézőben a Közép-Európa Táncszínház tegnapi előadása után.

A Ketten című darab alcíme: Orfeusz tekintete. Tehát felmerül a kérdés, hogy a Nőről és Férfiról, azok kapcsolatáról is szóló előadás mélyebb szerkezetében vajon mi módon fedezhető fel az orfikus hagyomány jelenléte? A mű elsősorban az egymásba kapaszkodó, egymást gerjesztő és kioltó, önfeladó és végletekig individualista szerelmespár (Ladányi Andrea és Horváth Csaba) héja násza valahol az időtlen időben és a végtelen térben.

Horváth Csaba a tőle megszokott módon nyúlt a történeti maghoz, a mitikus hagyományhoz, a fabulát teljesen háttérbe szorította, a szüzsé bizonyos elemeit kiemelte, s beépítette az előadásba. Orpheus felesége, Eurydiké elvesztése után leszállt az alvilágba, hol zenéjével még Persephoné, az alvilág úrnőjének szívét is meglágyította, aki visszaengedte Eurydikét az evilágra. A zseniális dalnoknak és hű szerelmesnek egyetlen próbát kellett volna kiállnia, nem lett volna szabad visszapillantania őt követő feleségére még Hádész kapuja előtt. Orpheus persze visszatekintett, s Eurydiké ekkor végleg a homályba veszett. Horváth Csaba a mítoszból a keresés és elveszítés immár toposz értékű motívumát építette be a darabba. (Persze emellett finom utalásként - legalábbis számomra - a beszélni képtelen dalnok (akár a vak jós) képe is feldereng, amikor a Férfi gyötrődve, szenvedve sem tudja kimondani a "hol?" kérdését.)

A koreográfia vizuális szimbólumok sokaságából áll össze, megérint, éreztet - egy helyzetet, lelkifolyamatot vetít a néző elé. Az egymást érezni, szeretni, uralni vágyó pár szerelmének újabb és újabb stációi váltják egymást a színpadon, melynek fizikai csúcsa a középkori vértezetbe öltözött Nő és Férfi imitált szeretkezése. (A legnagyobb önfeladás pillanatában is szimbolikus páncélba bújva…?) A beteljesedés után a hagyományos rend felborul, a nőt kereső Férfi immár eltávolodik a megtalált kincstől, az elért céltól, távolba tekintve haladna az újabb ismeretlen felé. A Nő (egyben kielégülve, megelégedve, de varázsát vesztve) erőteljesen kapaszkodik az önmagával és másikkal megvívott harc eredményeképp kialakult helyzethez, ám az önfeladás sem vezethet a boldogsághoz. A végletes elveszítés a mű végén a halálhoz vezet. Hogy a lelkihez, avagy a fizikaihoz, az számomra kérdés maradt. A szerelmük roncsaival tébláboló Férfi látványa erősíti bennem az érzés halálát, a megmerevedett női test pedig a fizikai elmúlást hangsúlyozza. De tán épp ez az előadás erőssége. A szuggesztív előadásmód, a művészi és technikai tökéletesség, a szimbólumrendszer ezer ága felnyitja a néző lelkét, ahelyett, hogy mondanivalót sulykolna az agyakba.

A darab díszlettelensége egyrészt a nézők fantáziájára bízza a tér és idő alapvető vonatkozásait, másrészt mitikus homályba burkolja a jelenetsort. A zene nem csupán aláfestése a látottaknak, a LUX NOX: S (M) S együttes (ifj. Kurtág György, Cris Martineau, Isabelle Cirla, Roland Ossart) által megalkotott hangzásvilág szerves része az előadásnak. Horváth Csaba és Ladányi Andrea zseniálisat nyújtott tegnap este a Játékszínben, s fizikai erőpróbának is tekinthető maga a tény, hogy a 70 perces művet a nézőszámra való tekintettel kétszer eljátszották egymás után. Minden tisztelet a művészeknek!

A darab után kisebb asztaltársaságokra bomolva hosszan beszélgetett a publikum a Fészek büfében a mű értelmezhetőségéről, nekem meg Horváth Csaba egyik gondolata jutott eszembe: "Nem akarom, hogy a közönség értse az előadásaimat; a célom az, hogy szeresse. A tánc nem akkor jó, ha értik, hanem akkor, ha van zeneisége, ha jó a szerkezete, ha a zenei dramaturgia a tánc dramaturgiájával együtt szólal meg, hogyha megfelelő mélységben tudnak utazni a táncosok, és vinni magukkal a nézőket."