Seress Rezső igazi hungarikum, vagy hogy is szokták ezt mostanában mondani. Szóval büszkék lehetünk rá. Büszkék, mert a magyar kultúrát egy olyan darabbal gazdagította, amely később az egész világon elhíresült. Ez lenne a Szomorú vasárnap című dal, amely egy háború előtt álló nemzedék életérzését fejezi ki. Müller Péter Seress Rezső életéről szóló, hasonló című darabját múlt hét óta játssza a Pannon Várszínház.

Seress Rezső élete olyan, mintha egy rossz színdarabíró találta volna ki, aki a XX. századi történelem minden gyötrelmét és abszurditását egy alakba akarta volna koncentrálni. Müller Péter kihasználta, hogy a rossz író maga az Élet volt, és írt egy remek darabot a "pocsék" alapanyagból.

Adva van egy hihetetlenül groteszk figura, egy nagyvárosi, kis zsidó - amolyan magyar Vúdielen. Még mielőtt kiderülne, hogy teljesen életképtelen, alkalmatlan bármire, artista lesz, majd színész, majd zeneszerző-dalszövegíró és bárzongorista. Egyszerre élhetetlen és halhatatlan: soha el nem hagyná Budapestet, de ha mégis viszik (munkaszolgálatra), akkor is visszatér. Dollármilliói vannak (Amerikában), míg ő egyik napról a másikra tengődik (idehaza). Túlél üldözést és betiltást, csak saját magát nem képes túlélni - öngyilkos lesz, mint állítólag legnagyobb slágerének hatására oly sokan azok lettek. Mindezt közel hetvenéves korában - hogy miért? Valószínűleg a csattanó kedvéért.

Egy ilyen életútról nagy sorstragédiát lehet írni, ha görög az ember - vagy kabarét, ha pesti. A Pannon Várszínház előadása éppen ettől lesz élvezetes: kitűnően idézi fel a klasszikus pesti kabarék hangulatát. Ez egyrészről nem nehéz, hiszen ehhez az alapot Seress Rezső máig közismert kupléi, dalai adják, de ez önmagában még nem lenne elegendő. Ezeket nagyon jól egészíti ki Müller Péter narrációjának nyelvi leleménye és az a képi humor, amit a rendező, Vándorfi László álmodott a színpadra. A díszlet lestrapált, mint a harmincas évek, a zenekar egyszerre amatőr és profi, a szereplőkből süt az ön- és közirónia. Mindezen hatásokat ötletesen támasztja alá és egészíti ki a bohóc figurája, aki együtt sír és nevet a karakterekkel, és eközben olyan mutatványokat produkál, mint Csollány Szilveszter jobb napjaiban (minden tiszteletem Egyed Brigittáé).

Szacsvay László talán a lehető legjobb választás volt a főszerepre - karakterformálása olyan tökéletes, hogy szinte eszünkbe sem jut, hogy színházban ülünk, és színjátékot látunk. Götz Anna és Sashalmi József jól játszanak alá, segítik a kibontakozásban. Az egész előadás valahogy kerek - mondhatnám klappol. Minden a helyén van, hogy egy bizonyos hatást váltson ki a nézőből. Hogy ez mennyire sikeres, azt mutatja az előadás utáni őrjöngő ováció, amit nem írhatunk egyszerűen a nosztalgia számlájára. Ez az előadás tud valamit.

Ez a lehengerlő produkció már régóta váratott magára a Pannon Várszínházban, de érdemes volt kivárni. A humora miatt felületesnek tűnő darab mélységét az adja, hogy rólunk, magyarokról szól - amennyire csak lehet, a zsigerekig. Ebben az előadásban benne van a mi uniós hozományunk (hogy stílszerű legyek). Kor- és ízléshatár nélkül mindenkinek ajánlott.