Az emlékfilmben barátai, tisztelői meséltek a 2000-ben, autóbalesetben elhunyt Soltis Lajosról, aki élete utolsó pár évét városunk színházánál töltötte. Jókedélyű, életvidám emberként és közösségfüggő színészként tűnt fel a filmben, aki igényelte az egyfolytában való mozgást és csapongást - lelki értelemben is. De derűjében nem tudtam igazán hinni, mert mindig ott motozott valami ősi keserűség a háttérben.

1950-ben született a vajdasági Kavilloban, 1972-ben szerzett színészi dipolmát Budapesten, Vámos László osztályában. Játszott Szabadkán, Újvidéken, tagja volt az Újvidéki Rádió együttesének. Eddig a szimpla életrajzi adatok.

Ha nem játszott, böllérkedett, szakácskodott egy kisvendéglőben, vagy csak kóborolt Kavillóban. Soha nem szakadt el falujától, a tanyavilágtól. Ettől a hűségtől vezérelve alapította meg barátaival a híres Tanyaszínházat, amelynek játékosa, rendezője, vezetője, motorja volt. Az alkalmi társulat alkalmi fogatokon járta a horvátországi és szlovéniai településeket. Az általuk tartott bemutatók a vajdasági magyar értelmiségiek kötetlen és szabad találkozására teremtettek lehetőséget. És ha elege lett a színházból, akkor elment autószerelőnek.

Miután a háború elől Magyarországra költözött feleségével, városunkban próbált új otthonra lelni. Küzdött azért, hogy elhiggye: új otthont és új életet tud kialakítani nálunk. Sokáig kereste a helyét, nem vette be például a gyomra, hogy neki, aki Pesten végezte a színművészeti főiskolát, egy rendelet miatt vizsgáznia kelljen az általános iskolai tananyagból, hogy állampolgárságot nyerjen. Kitűnő szerepeket játszott a Petőfi Színházban, de soha sem volt igazán elégedett, és barátai szerint is hiányzott "valami" a munkájából. Hogy magára találjon, sok mindenbe belekezdett: amatőr-rendezői tanfolyamokon tanított, próbálkozott egy vándorszínházzal - a Tanyaszínház mintájára -, de mindvégig idegenül mozgott ezekben a szerepekben.

Aztán – szerencséjére - találkozott a Sitkei Színkörrel, és mint művészeti vezető az egyik legeredményesebb hazai alternatív színházat keltette életre. Nevét felvette a celldömölki színház, és emlékére évenként színházi fesztivált rendeznek.

Mindennél fontosabbnak tartotta a közönségét, akikkel pár perc alatt kontaktust tudott teremteni a színpadról. Sajátosan így vallott: "Olyan a viszonyom a közönséggel, mint egy jó szeretővel: minél többet adok neki, annál többet kapok tőle".