A versnek hihetetlen keletje van ezekben a hetekben: felolvasóestek, megemlékezések, dedikálások, író-olvasó találkozók követik egymást. A Költészet Napja és környéke egyszerre előhívja a versek szerelmeseit, akik élő költőpéldányokat mutogatnak és nézegetnek, verseket hangosítanak ki és hallgatnak, vagy originál tollvonásokkal örvendeztetik meg a boldog kötettulajdonosokat.

A HEMO tegnapi költői estjén a beígért mester, Szokoly Tamás ugyan nem jelent meg, verseit azonban lelkesen tolmácsolta az Aréna csoport. A csoport immár harmincadik éve rendezi műkedvelő estjeit a városban (ennek örömére múlt hét pénteken tartotta születésnapi rendezvényét a VMK-ban).

A tegnap bemutatott Méz és áfonya című kötet, melyet Kallai Sándor grafikus illusztrált, száz szerelmes verset tartalmaz, bár meg nem számoltam őket. Inkább abba a hibába esnék, hogy egy költő szavát készpénznek merem venni, s a könyv mottójául választott versecskére támaszkodom, mely így indul: "Száz szerelmes vers, – nahát!"

A költemények azonban nemcsak "szerelmesek", hanem sok közöttük az egyértelműen férfiversnek titulálható darab is, ami nem mindig passzolt össze az érzelmes előadásmóddal. Talán erre is reflektált némi önkritikával Molnár Erzsébet, a pódium alapítótagja, mikor a műsor után a beteget jelentett Szokoly Tamás feltételezhető reakcióját idézte: "Ezt azért egy kicsit tökösebben is lehetett volna!"

Én nem tudom, miért teng túl a versmondásban a pátosz és az érzelgősség. A tegnapi műsorban is ez zavart néha. Szokoly verseinek világa hétköznapi, sőt gyakran kifejezetten közönséges, s mindez akkor igazán izgalmas, ha ellenpontozza a versekben szintén jelen lévő érzelmeket: "Hány éve ülsz a nagyszobában? /A fotelben hány éve ülsz,/ mint egy fehér madár a felhőn,/ hogy attól félek elrepülsz?/ Nem merek közelíteni,/ nehogy tekinteted zavarjam.../ És itt maradok isteni/ kínok között, megint magamban.2
A kötet verseinek hangulatát a forró rajongástól az éjszaka utáni csömörig terjedő érzelmi skála teszi változatossá, s nagy része elvész, amennyiben ezzel nem utazik együtt az előadó. Jobb talán, ha a versek iránti rajongás kifejezője nem a fátyolos hang, hanem az értelem és pontosság.

E kifogások azonban nem vonatkoztathatók az est egészére. A reakciók alapján Molnár Erzsébet, Palcsik Jenőné, Kottek Péter és Sz. Pintér Rozália és a verseket megzenésítő Berzeviczi Zoltán munkája szerető közönségre talál Veszprémben, és ez nagyon fontos.