Lulu még fiatal kislány, most kezd megismerkedni a várossal. Lulu falun született. Még megijed, ha egy autóbusz elzúg mellettünk, ilyenkor megsimogatom kócos fürtjeit, és megnyugszik. Sokat beszélgetünk a világ dolgairól. A gyerekek nem buták, csak még keveset tudnak. Lulu legjobban a parkokat szereti.

Emlékszem, én is úgy ismertem meg a várost, hogy Gyuri bácsi mesélt minden épületről, ami mellett elmentünk. Most úgy hozta a sors, hogy Gyuri bácsivá léphettem elő, és én igyekszem megfelelni a követelményeknek. Mert minden kis történet hagyományoz, és ízlésformáló lehet.

A minap a Kossuth utcán jövünk hazafelé, amikor Lulu megáll, felnéz a húszemeletesre, és kérdőn felém sandít. Most mit mondjak - mondom - olyan, mint Kiss Manyinak a Lenin múmia: kicsit szép. De nézzük más oldalról: nem lehet rossz ebben az épületben lakni, hiszen ha kimész a tizennyolcadikon az erkélyre, gyönyörű a panoráma, és a város egyetlen helyén vagy, ahonnan nem látod a ronda húszemeletest. Tovább slattyogunk lefelé a szemetelő esőben.

Már ahogy közeledünk a mozi parkocskájához, tudom, fel kell kötnöm a gatyát, ha meg akarom magyarázni a konferencia központot, meg hogy miért üssön a Csalán Egyesületbe a mennykő (ez a minap kicsúszott a számon a gyerek előtt), meg egyáltalán mi ez az egész hacacáré a Séd Mozi körül. Lulu, mint már említettem nagyon szereti a parkokat. Ezt nem nagyon, mondja. Miért? Mert. Mert? Kicsi. Zajos. Sok az autóbusz, közel. Aszfalt. Nem jó a levegő. Itt sok ember mondja, de aranyos vagyok. Nem vagyok aranyos. Értelek, mondom, az Erzsébet illetve az Úrkúti sétány valóban snájdigabb hely, a Gulya-dombról nem is beszélve. Lulu nyugtalan. Továbbmegyünk. Csak felszedem a kutyaszart a zacsival. Lulu ugyanis szart az egészre.