A Peer Gynt alapvető kérdése, hogy mi az ember, mi az "én", lehet-e valaki önmaga? Ha lehámozzuk az arcokat, melyeket hordunk, marad-e valami, vagy olyanok vagyunk, mint a hagyma, ami csupa réteg, de legbelül nincs semmi...?

A Forrás Színházi Műhely előadásának Peer Gyntje izzadó, szőke, vastagnyakú paraszt, tenyeres is meg talpas is, és az marad minden helyzetben, akár milliomos rabszolgakereskedő, akár szerszámával dicsekvő nőcsábász vagy az ördöggel cimboráló "fausztoid" figura. Erre nemcsak a Peert játszó Horváth Lászlóból néha-néha váratlanul kibukó, tájjellegű "d"-k és "e"-k emlékeztetnek bennünket, hanem visszatérő mozdulatai is: az asszonyok és leányok gyakori szorongatása, az ivászat és münchauseni történeteinek szenvedélyes előadásmódja.

Persze állandóságának okait kutatva az sem elhanyagolható, hogy a drámaszöveg Peer Gyntje is mindvégig ugyanaz az önmaga boldogságát kereső alak, aki már élete virágában is sejti, hogy Solvejg mellett talán megtalálhatná a boldogságot, aztán erről második találkozásukkor újra megbizonyosodik, s a dráma végén megszabadulva fantazmagóriáitól és hazugságaitól hozzá tér meg.

Nem így az előadásban, ahol a boldogság keresése, azaz a társadalmi szerepek és szimbolikus helyzetek sűrű váltakozása megmarad, ám Pataki András rendezésében a Solvejg-szál onnantól elvarratlan, hogy Peer azt ígéri, visszatér. Ezután csak egy halvány emlékképként jelenik meg a lány, majd eltűnik, ahogy a manók, kereskedők, bolondok és falubeliek is. A dráma ilyen átírása az amúgy sem hurráoptimista befejezést még komorabbá teszi. Összeáll így is az egész, csak egy kicsit sötétebb és nyugtalanítóbb képet fest az emberről: Peer Gynt - aki mindvégig abban a hitben próbálkozik az élettel, hogy azt gondolja, rendkívüli, császárnak való egyéniség - a Gomböntőtől megtudja: ugyanolyan értéktelen, mint a többi beolvasztásra váró, szürke emberpéldány. A dráma végén is így van ez, csak éppen marad valaki - Solvejg -, aki vár rá, aki értékesnek hiszi. Ez a feloldás az előadás végén nincs meg: a színpadon szétszórt hagymaszeletek, Peer Gynt lefelé megy a lépcsőn a homályból a sötétség felé.

- Ibsen drámája nem könnyű színházi alapanyag, s nemcsak azért, mert hosszú (ezen a problémán Németh Ervin dramaturgiai munkája segített), hanem azért sem, mert a cselekmény epizódok laza láncolata, ráadásul hol evilági, hol pedig allegorikus színhelyeken történnek az események, s a rendezőre vár ezek összefűzése és elkülönítése. Pataki András a fények intenzív használatával igyekezett megoldani e nehézségeket a végig állandó díszlet állványait téve sokarcúvá, de a világítás nemegyszer sajátos értelmezések hordozója is volt. (pl. az erdőben Peerre támadó szörnyeteg az előadás szerint nem más, mint maga Peer! )

Átgondoltnak tűnt a szereptöbbszörözések rendszere is: az egyes jelenetekben más-más szerepekben feltűnő színészek arcai hasonló dramaturgiai szerepben lévő figurákhoz társultak. E hasonlóság mellett azonban igen sokféle karaktert kellett volna megformálnia a színészeknek, s ez mintha nem mindig sikerült volna, s erre nem találok magyarázatot, nemúgy, mint azt Peer esetében tettem. S ami az első felvonásban jó volt, unalmassá vált a másodikban.

Azok az eszközök, amelyek a színészek realista stílusú játékát egészítették ki látványbeli és akusztikus elemekkel, sok esetben gyengék voltak. A némajátékok, lassított jelenetek, váratlan hanghatások erőtlenségét fokozta bizonyos cselekedetek valószerűtlensége, hiteltelensége. A fürdetés-jelenetben miért csak imitálják a víz öntését? Ha a dézsa réginek látszik, és éppen olyan, mintha egy falumúzeumból kölcsönözték volna, akkor a szivacs miért műanyag? S ha ráadásul pont az a vödör üres az öntéskor, amiben az előbb még volt is egy kis víz, akkor az stíluskeverés, hogy ne mondjam, stílustalanság. Volt néhány hasonló, csak jelzett, stilizált akció és démoninak szánt kacaj, ami szintén nem jól sült el a valódi csókok, nagy ütések közt, igazi füstben és hagymaszagban. -

A kellékek, jelmezek, mozdulatok sokféle kultúrkört mozgatnak meg az értelmező fejében: csattan el mátrixos pofon, katonai diktátorból laptopos járókelővé vedlik a manókirály, van kényes angol, náci német, raccsoló francia, hitgyülis bolondokháza és magyar népzene - aktualizálásban és történelmi párhuzamokban gazdag az előadás, s úgy tűnik, erős véleménye van nemcsak az emberi egzisztencia alapjairól, hanem a mi világunkról is. Egy Peer Gynt előadásától ez nem meglepő, hiszen a darab allegorikus helyszínei, archetipikus szereplői megengedik, sőt ösztönzik a helyzetek konkretizálását.

Bár az előadás sok helyről meríti utalásait, van egy biztos pontja is: egy kereszt a színpad hátsó sarkában áll végig, s az utolsó jelenet utáni sötétben csak ezt világítja meg halvány fény. A jelenetek sorában is többször feltűnnek a liturgia elemei: több szereplő papi ruhában jelenik meg, az első szöveg, amit hallunk egy szentbeszéd, később temetést látunk, s végül csendes áldozást.

Az színjátékban tehát ez hivatott pótolni a darab végéről elhagyott Solvejget, a megtalált földi boldogságot. Az előadás történelmünk, társadalmunk bűnösségét, az emberi erőfeszítések hiábavalóságát, s ezzel szemben a túlvilági élet boldogságát hirdeti. Utolsó reményt nem egy másik emberben, hanem csakis Istenben lát.
Így állt össze a kép: kicsit kaotikusból így lett nagyon katolikus az előadás.