Mostanában egyre kevesebben vagyunk. Vagy ha ez még az elején nem is lenne igaz, a közepére bizony gyakran megfogyatkozunk. Fogyatkozásnak indult, hajdan erős magyar!
Mielőtt végképp azt hinné a kedves olvasó, hogy a jelenleg igen aggasztó méreteket öltő demográfiai hullámvölgyről szól ez az írás, elárulom, hogy ez bizony tévedés! A színházak nézőteréről fogyunk, méghozzá főképpen a szünetekben.

A "nézőelszállingózás" jelensége bizonyára nem újkeletű dolog, mégis érdemes megvizsgálni jelenlegi tendenciáit, hiszen sok mindent elárul kulturális és fogyasztói szokásainkról.

Ha valaki egy előadás szünetében úgy dönt, hogy egy darab folytatására már nem kíváncsi, egyfajta nyilatkozat. Hasonló nyilatkozatokat nap mint nap számtalanszor teszünk: fogjuk a távirányítót és egy műsor közepén átkapcsoljuk a tévét, átpörgetünk egy részt a magnón, másik mosóport veszünk le a boltban a polcról, és így folytathatnánk tovább a sort. Ezek az aktusok mind arra szolgálnak, hogy kifejezzék hozzáállásunkat egy adott tárggyal szemben: "Unlak már, mást szeretnék!"

A világunk egyre inkább ilyen. Az azonnali élményeket szeretjük, hirtelen döntéseket hozunk - egyszerűen nincs időnk és türelmünk kivárni azt, hogy mi sül ki valamiből, ami nem szolgálja ki maradéktalanul igényeinket, ízlésünket.

Így van ez a színház esetében is, csak éppen itt a jelenség sokkal feltűnőbb, mint más esetben. A nézőtérről való távozással végső soron nemtetszésünket fejezzük ki egy adott darabbal vagy előadással szemben. Régen sem volt ez másképp, csak éppen az eszközök voltak mások. A nézők, ha nem tetszett az előadás, távozás helyett inkább a színészektől szabadultak meg (záptojások, rohadt paradicsomok és más nyalánkságok segítségével). Szóval nincs ezzel semmi probléma, sőt ha úgy vesszük, ez a megoldás sokkal kulturáltabb, mint elődeinké. Senkinek nem kell a végén kényszerfürdőt vennie...

Mégis, mindennek ellenére feltűnő, hogy mennyire nincsen türelmünk a színházhoz. Persze ez sem annyira meglepő, ha rájövünk, hogy a színház, mint művészeti terület voltaképpen élő anakronizmus. Ez a művészeti ág még nem gyorsult fel a jelenkor emberének a tempójára, ráérős, néha szájbarágós, hosszan szereti elmondani, amit röviden is el lehetne. Miért üljön az ember órákat egy sötét nézőtéren, ahol még rá sem lehet gyújtani (sőt még akkor is kinéznek, ha egy korsó sörrel ülsz be - bárki kipróbálhatja), ha ugyanazt a mondanivalót egy hollywoodi rendező másfél órában is el tudja mondani egy jó nagy kübli pattogatott kukorica mellett?
A kérdés költői - én legalábbis nem ismerem a választ. A színház varázslat, amit érezni kell - akit nem érint meg, és főképp akinek nem tanították meg értelmezni, annak a számára nyűg lesz és nem élmény.

Néhányszáz évvel ezelőtt a színház célja még a tömegszórakoztatás volt, mára ezt a szerepet átvette a mozi, a televízió, a rádió, a számítógép. Úgy tudott fennmaradni, hogy az "elit kultúra" fellegvárának kiáltotta ki magát, és ez jó darabig működött is. Mára azonban megcsappant a kereslet erre az úgynevezett elit kultúrára és marad a bóvli. A döntéskényszer látszólag aközött feszül, hogy egy színház a közönséget vagy inkább saját kulturális elvárásait szolgálja ki.

Bocsássanak meg, de nem tudok a cikk végére feloldással szolgálni. Persze mondhatnám, hogy próbáljunk türelmesebbek lenni, forduljunk kíváncsian az ismeretlen felé, meg hasonlókat... de az igazság az, hogy én magam sem vagyok sem türelmesebb, sem pedig kíváncsibb az átlagnál - tehát mi jogon tanácsolnék ilyesmit? Talán sokkal fontosabb, hogy egyénileg eldöntsük, hogy akarunk-e színházat a városunknak, akarunk-e saját magunknak, mert mi vagyunk azok, akik mindezt meghatározhatják...