Hogyan mosódik bele a szőke Tisza a sárgán hömpölygő Mississippibe, avagy miként lehet ötvözni a tradicionális bluest a cigány folklór elemeivel? Nos ezek a kérdések kavarogtak bennem, miközben múlt csütörtökön a szakadó hóesésben igyekeztem az E-kamara felé a Mississippi Grave Diggers koncertjére.

A válaszra kicsit többet kellett várnom, mint gondoltam, mert a zenekar - látván a meghirdetett időpontra megjelent 3 fős közönséget - amellett döntött, hogy egy kicsit csúsztatja a kezdést. A kapuban pöfékelve Szekeres Attila (kanna, szájbőgő) megnyugtatott, hogy a közönség létszáma nem befolyásolja a koncert minőségét. Végül megérte várni, mert idővel beszállingóztak az emberek, így aztán legalább 30-40-en!!! várták színpadra a bandát.

A koncerten választ kaptam a már megemlített kérdésemre. A zene gerincét a tradicionális blues alkotta, melybe belesimultak a cigány elemek. A kanna és a szájbőgő a háttérben megbújva alkotta a ritmusszekciót. (A buli elején sokáig azt lestem, hogy honnan jön a pergő és a lábdob hangja, míg végül rájöttem, hogy a kannából hozza elő azokat Szekeres Attila.)

A zenekar nyugodtan nevezhető internacionálisnak, hiszen a magyar zenészek mellett (Orosz Andrea - ének, Oláh Andor - szájharmonika, Szekeres Attila - kanna) a fekete amerikai Big Daddy Wilson (ének) és a német Wolfgang Feld (gitár) nyomja a bluest.

Big Daddy Wilson feka hangja nem mondható különösen kiemelkedőnek, de épp ez teszi hitelessé; pont annyit énekel, amennyit megkíván a blues. Jókedély sugárzik személyiségéből, az együttes valódi húzóembere. Tudja, mekkora öröm a színpadon állni, hiszen zenei pályafutása előtt napi 4 dollárért dolgozott Amerikában a vasútnál.

Wolfgang Feld gitárjátéka nekem bejött, bár többen nyavalyogtak, hogy túlságosan steril tűnt. Az mindenesetre igaz, hogy minden hang a helyén volt, de ez nekem még nem számít túl művinek. Orosz Andrea hangja megtámasztotta és kiegészítette a hangzást, tán a szólóéneklésnél éreztem egy kicsit erőltetettnek.

Az együttes legkiemelkedőbb zenésze Oláh Andor, aki szájharmonika nagymestere. Kezében a kis muzsika valódi szólóhangszerré vált, nem volt szükség a különböző effektekre, a tiszta kierősítés mellett olyan hangokat csalt elő harmonikájából, hogy megborzongott tőle a bőröm.

A tradicionális bluesok mellett gospel feldolgozások is elhangzottak a koncerten, ám azok nyomukba sem érhettek a luisiana-i, carolinai daloknak. Főleg a saját számoknál teljesedett ki számomra az élmény; újra megbizonyosodtam abban, hogy a bluest nem játszani és hallgatni, hanem érezni kell. A kis számú fanyalgó is elismerte a koncert után, hogy az utolsó szám - mikor is Feld és Oláh (gitár - herfli) kettesben nyomta a színpadon - nem hagyott kétséget afelől; ezek az emberek e - most már rétegzenének tekinthető - műfaj mesterei.