Gaius Cilnius Maecenas nevét mindenki ismeri. Na persze nem ebben a formában, hanem amiatt a fogalom miatt, melyet nevéből képzett az utókor. Maecenas ugyanis mecénás volt - biztos nem az első a történelem folyamán, de a leghíresebb. Korának művészei (pl. Horatius és Vergilius, hogy csak a legismertebbeket említsük) igen sokat köszönhettek támogatásának, melyet egyrészt önzetlen anyagi juttatások, másrészt kapcsolati tőke formájában biztosított számukra. Szóval biztosította anyagi függetlenségüket és bevezette őket a korabeli társadalmi-politikai elit világába.

Meg is lett ezért a jutalma, még ha az nem is kézzel fogható: máig nem felejtettük el nevét. Mecénás és mecenatúra - ismerős kifejezések, még ha egyre inkább az is az érzésünk, hogy jelentésük megkopott, kiüresedett.

Mecénás az, aki önzetlenül támogat egy célt. Azaz talán nem is a legmegfelelőbb kifejezés az "önzetlenül", hiszen a mecénás kap valamit a támogatásáért cserébe. Jobban érzi magát. Jobban érzi magát a bőrében, mert adott valamit a világnak. Ha ő maga nem is tud szépséget alkotni, vagy nincs ideje az elesetteken segíteni, de támogatásával mégis hozzájárulhat mindehhez.

Voltak korszakok történelmünkben, amikor szinte természetes volt, hogy aki megtehette, ilyen módon segített tehetséges embertársain. Főpapok, főurak és nagypolgárok szívesen karoltak fel egy embert vagy egy eszmét, pártfogolva így érvényesülését, kibontakozását. Sikk volt mecénásnak lenni - akár nyíltan, akár elrejtőzve a nyilvánosság elől.

Ez a szokás mára Magyarországon gyakorlatilag kihalt, amit (mint oly sok minden mást) elsősorban az 1947 és 1990 közötti időszak viszonyainak köszönhetünk. A rendszerváltás után több mint negyven év társadalmi és politikai lemaradását kellett pótolnunk - szinte egyik napról a másikra bele kellett szoknunk az úgynevezett „fogyasztói társadalomba”. Ez a radikális változás - amely a szerencsésebb nemzeteknél fokozatosan ment végbe - ahhoz vezetett, hogy néhány nagyon fontos alkotóelem kiveszett kultúránkból. Gyökereiket kipusztították, a gyors változások alatt pedig nem tudtak ismét megerősödni, életre kelni.

Ilyen a mecenatúra is. Kaptunk persze helyette mást. Ma már gyakrabban emlegetünk szponzorokat, mint mecénásokat, de valahol mélyen úgy vélekedünk, hogy a kettő gyakorlatilag ugyanaz.

El kell mondjam, hogy akik így gondolják, tévednek. A legfontosabb különbség az, hogy a szponzor mindig piaci alapon támogat. Csak akkor ad, ha úgy érzi, kap is cserébe valamit - általában reklámot, pozitív hírverést. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen ez egy olyan üzlet, amivel mindenki jól jár: a szponzort megismerik, a támogatott meg tudja valósítani céljait, ennek gyümölcseit (a sporteredményeket, kulturális eseményeket, stb.) pedig mindnyájan élvezzük.

A baj csak azokkal van, akik nem tudnak mit felajánlani a kapott támogatásért cserébe. Akiknek az eredményei hosszú távon mutatkoznak meg, és akkor sem feltétlenül látványosan, azok után nem kapkodnak a szponzorok. Nekik bizony önzetlen támogatókra, mecénásokra lenne szükségük, akiket nem érdekel a megtérülés, egyszerűen jó szívvel adnak jó célra.
Ilyen nagy mecénások ma nincsenek országunkban (vagy ritkák, mint az a bizonyos fehér holló), a sok kispénzű támogatóhoz pedig csak igen kevés rászoruló ér el. Ahogy eredetileg a mecenatúra a művészetekben virágzott, ma elsősorban a karitatív célok elérésében van szerepe. Ez is fontos, mégis érzünk valamilyen hiányt.

Pont azok nem adnak, akik ezt legkönnyebben megtehetnék: a mai nagypolgárok. A mai tehetősebb réteg és a II. világháború előtti nagypolgárság között nincs történelmi folytonosság, így elveszett a mecenatúra szokásrendszere is. Csak remélni tudjuk, hogy azért valamikor még eljutunk oda, hogy ez a hagyomány is felbukkan a múlt homályából - más, sokkal rosszabb reflexek pedig végre feledésbe merülnek.

Talán egyszer (sok más mellett) ez is másként lesz. Alig bírom már kivárni...