A beharangozók szerint a Dresch Trió érkezett február 25-én este a veszprémi Művelődési Központba. Csakhogy a színpadon a jól ismert dobszerkó, a fektetett nagybőgő és a számtalan fúvós herkentyű mellett még egy hangszer volt látható. Egy cimbalom. Ez volt az igazi bónusz.

Hét óra előtt néhány perccel már azt kívántam, hogy többen ne is jöjjenek. Akkor ugyanis a nagy érdeklődésre való tekintettel fölviszik a produkciót az előtérből a nagyterembe, ahol elveszne az a kocsmai atmoszféra, ami Dreschre olyannyira jellemző. Egy fertályórás késéssel végül félszáz lelkes néző elé lépett ki a Trió, valamint a fiatal Lukács Miklós, aki némi izgalommal ült egyik kedvenc hangszerem mellé. Felszabadult improvizációk, könnyed lazaság, ugyanakkor mértani pontosság, és a zenésztárs iránti alázat jellemezte az első pillanattól kezdve a magas színvonalú koncertet.

A muzsika - főleg erdélyi - népzenei elemei olykor a misztikus ősidőkbe repítettek, majd klasszikus dzsesszes átkötések után arra eszméltem, hogy XX. századi slágerdallamokra dobol a lábam. A kesergőktől a pörgő táncritmusokig, a szinte meditatív zenétől a fékevesztett szólókig minden megszólalt a műsorban.

Dresch Mihály csibészes mosolya és felhőtlen játéköröme most sem hagyta cserben rajongóit. Virtuozitása mellett mimikája és jellegzetes színpadi mozgása is a show részét képezte. (Egy-egy deréktörő elhajlása már-már Dusebajevet idézte...) Szandai Mátyás fiatal kora ellenére stabil tagja lett a triónak, megbízható precizitásával uralta a nagybőgőt, ezzel hathatós támogatást adva a szólistának.

A másik igazi arc: Baló István a dobok mögött. Szerencsére ő azon dzsesszdobosok közé tartozik, aki nemcsak legyezgeti hangszerét, hanem keményen is tud bánni a dobverőkkel. Mindezt olyan extázisban teszi, hogy az ember alig tudja a szemét levenni róla, kitűnő tengelyt alkotva ezzel Dresch-sel a színpadon.

Életemben először halhattam dzsesszzenekarban cimbalmot, bár tudtam, hogy többen is előszeretettel - köztük Dresch Mihály is - alkalmazzák. Lukács Miklós kétségkívül mestere hangszerének. Mind a népzenei, mind a dzsesszesebb szakaszokban széles repertoárját mutatta be tudásának. A fúvós szólók alatt már-már a zongorakíséretre hajazott stílusa, de a mély hangok - talán a hangosítás hibájából - számomra sajnos ilyenkor elvesztek.

Öröm volt látni, hogy a közönség húszas és ötvenes éveiben járó tagjai egyaránt kitűnően szórakoztak a Dresch Trió produkcióján.

Csak úgy megjegyzem: a VMK márciusi programjában több olyan pont is található, ahol erre ugyanekkora esély van. Nemcsak megnézni érdemes!