A Gyűrűk Ura fél évszázados pályafutása alatt valószínűleg kiérdemelte a „minden idők második legnagyobb sikerkönyve” címet (az első - megközelíthetetlen pozícióban - természetesen a Biblia). John Ronald Reuel Tolkien ráérzett valamire, talán egy korhangulatra vagy egyszerűen csak egy vágyra, amely kimondatlanul lógott a levegőben, és megírta monumentális remekművét, mely azóta több millió emberhez találta meg az utat.

Peter Jackson rendező elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy a film nyelvére ültesse át Tolkien művét (sokan azt állítják, hogy ez a filmes technika fejlődésével van kapcsolatban, de szerintem valószínűbb az az ok, hogy ma már egy valamirevaló tinédzser nem vesz kézbe 50 oldalnál hosszabb, nyomtatott szöveget). Az utóbbi bő két évben egymás után láthattuk a mozikban a trilógia részeit, míg elérkeztünk a régóta áhított végkifejlethez, a harmadik rész, A király visszatér bemutatójához.

Ahogy az már sikerkönyvek megfilmesítésénél lenni szokott, a rajongók egy része a moziért is lelkesen rajong, más részük pedig kényeskedve fanyalog a végterméken. Hiába no, az irodalom és a film két különböző művészeti ág, egymástól eltérő kifejezőeszközökkel.
Hiábavaló próbálkozásnak tartanám könyv és film összehasonlítását ("Háhá! Gandalf nem is így néz a 895. oldalon!!!"), a történet nem erről szól. Jackson filmjeit önálló művekként kell kezelnünk.

Ebből a szempontból kiindulva nagyrészt elégedett vagyok az alkotók teljesítményével. A filmtrilógia igazán lenyűgöző alkotássá sikeresett, monumentalitásában az eredeti mű méltó párja. A helyszínek gyönyörűek, a figurák hitelesek (igaz, én jobb szerettem volna, ha Gandalfot Sean Connery, Gollamot pedig Denny DeVito játssza), a történet mesés - és majdnem kerek. És pontosan ezzel a majdnemmel van az én problémám.

Az tudható volt, hogy a forgatókönyvíró és a rendező kénytelen átalakítani az eredeti sztorit, hiszen ha mindent el akarnak mondani, amit Tolkien leírt, akkor még egypár részt fűzhettek volna a trilógiához (vagy olyan filmeket csinálnak, amit senki nem bír végigülni). Az rendben is van, hogy bizonyos epizódok - melyek nincsenek létfontosságú kapcsolatban a fő cselekményszállal - feláldozódnak a mozi oltárán (Bombadil Toma megy a levesbe). Az viszont már nem oké, ha olyan részek maradnak ki, amelyektől a cselekményvezetés következetlenné, néha követhetetlenné válik. Ilyen hibák az előzőleg bemutatott részekben is voltak, és sajnos becsúsztak a harmadik epizódba is.

Legnyilvánvalóbb a Palantír (látókő) esete, amely egyszer csak felbukkan a semmiből, majd dicstelen közjátéka után eltűnik, és annak rendje és módja szerint nem is hallunk róla többet. A moziszékbe szorult tini ezek alapján nem igazán fogja megtudni, hogy miért volt hülye Pippin, amikor belenézett, és végülis mi is történt vele pontosan...

De mindezen kritizálható részek is csak kis mértékben csorbítják az elkészült filmek értékeit. A nagyívű mesének méltó befejezése A király visszatér, senki nem jár rosszul, ha rááldoz némi időt és pénzt megnézésére. Hatalmas csatajelenetek (hála az új-zélandi hadseregnek), érzelmi hullámhegyek és völgyek (igaz, néha enyhe homoerotikus beütéssel), árulás, csonkolás, szerelem - szóval minden, ami belefér. És mindez - nem győzöm eléggé hangsúlyozni - kisgyerek és kutya bevonása nélkül! Ez azért nem semmi.

A filmet teljesen megérdemelten lett 11 kategóriában is Oscar-díjra jelölték, de a legnagyobb dicsősége mégsem a begyűjtött és begyűjtendő díjakban rejtőzhet. Az igazi sikert az jelentené, ha néhány fiatal a moziból hazafelé bemenne a könyvtárba vagy a könyvesboltba, hogy belevágjon élete egyik legembertpróbálóbb feladatába... és elolvasná A Gyűrűk Urát.

(U.i.: A király visszatér február 26-ától cirka egy hétig megtekinthető a HEMO-ban, a könyv gyakorlatilag bármely könyvesboltban megvásárolható.)