Csollák Mihály tököli festőművész a cirkuszi kontextustól igencsak távoli világokba csempészi át bohócfiguráit. A Zsuzsánna és a vének, az Ikonosztáz, vagy az Angyalok cím jól szemlélteti, mely hagyományokkal játszik a művész a VMK-ban látható kiállítás képein. Az így keletkezett kevercsek kapcsán elgondolkodhatunk, vajon Csollák a régi nagy történeteket deheroizálja, avagy a bohócokat magasztalja fel?

A kiállítás kissé eklektikus. Ez nem csak a technikai megoldások, a szín- és formavilág sokféleségéből fakad, hanem abból is, hogy a festményeken és rajzokon kívül kb. húsz, falra szögelt, kicsit lecsokizott és nagyon meggyömöszölt textil, plüss és porcelánbohóc bámul a látogatóra. Ezek a felakasztott babák - talán a művész sajátos ready made-jei - a bolhapiacok hangulatát idézték fel bennem, s ettől az érzéstől nem is tudtam szabadulni a tárlat végignézése alatt sem.

A bohócot kiskoromban viccesnek találtam, majd amikor nagyobb lettem, inkább szánalmasnak. Ez jelentheti azt, hogy az általános iskola során végképp elvesztettem gyermeki derűmet, de lehet, hogy egyszerűen a bohócszakma hanyatlásának következménye az egész. - Se Szervusz Szergej!, se Lalibohóc, csak a plázák mogorva lufitekergetői, és a zacskó csipszért figyelmet kolduló, magukból komplett hülyét csináló krumpliorrúak a gyerekrendezvényeken.

A cirkuszok nevettetőiről alkotott elképzeléseimet alapjaiban nem rengette meg a kiállítás: nem győződtem meg arról, hogy a bohócok jó fejek. Tar fejtetőjű, göndör barkós, hagyományos alakok szerepelnek a festményeken, s a halovány, maszkszerű, gyűrt arcú figurák inkább taszítottak, még ha néhol mosolyogtak is.

Tudom, hogy a bohóc sosem egyértelmű figura: egyszerre vidám és szomorú, bravúros akrobata és csetlő-botló balfék, vicces és megható, de úgy érzem, nem ezért nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek...