Felemás érzésekkel álltam fel székemről szombaton a Pannon Várszínház Téli utazás című előadásának premierje után. A darab Franz Schubert dalciklusára épül, és több művészeti ág - színház, zene, ének, tánc, irodalom, festészet - elemeit ötvözi magában.

Ez az érdekes, összművészeti megoldás az előadás legizgalmasabb és legérdekesebb része. Kifejezetten jó ötletek találkoznak és olvadnak egybe a darab egy és egynegyed órája alatt. A mű hagyományos központi eleme az ének, ami jelen interpretációban is fontos szerephez jut, ugyanakkor mintegy kiindulópontként szolgál a tánc- és mozgásszínházi elemeket felvonultató játékhoz.

Igen jó ötlet volt a díszletek jelentős részének bevonása a "cselekménybe" - gyakran úgy érezheti a néző, hogy a színpadkép életre kel, megelevenedik szemei előtt. Ezek az objektumok egyszerre a színpad elemei, szimbólumok és használati tárgyak. Előfordul, hogy egy-egy elem jelentről jelenetre változtatja funkcióját, átminősül, új értelmezést nyer.

Konkrét, összefüggő cselekmény nem bontakozik ki az egymást követő jelenetekből, inkább mintha álomképek során vezetne keresztül bennünket az előadás. Maga a cím, és az egyes dalok is a romantikának inkább a fázós-borongós arcát, a spleen hangulatát ragadják meg, és közvetítik a befogadónak.

Maga az információközvetítés hat különböző szinten folyik - ami egyszerre előnye és hátránya is az előadásnak. A szintek néha különállóan léteznek egymás mellett, néha egybefonódnak, kommunikálnak egymással. Az énekes és a zongorista - akik a dalciklus hagyományos előadói - egyszerre színészek is, így kapcsolódnak mozgásszínházi életképeket előadó társaikhoz. Ugyanez igaz a festőre, aki a színpadi térben vak és esetlen, a háttérben viszont kibomlik fantáziája; élet és halál különböző fázisait jeleníti meg jelenidőben születő képein. Ezekhez a szintekhez kapcsolódik hol elkülönülten, hol a játékba beszállva három egyéniség, három táncművész.

Amikor a különböző szálak összefonódnak, a darab egysége, mélabús harmóniája kerül előtérbe, néha viszont annyiféle dolog történik egyszerre a színpadon, hogy azt a néző már igen nehezen képes csak nyomon követni (különösen a második sorból), figyelme elkalandozik. Ez az összetettség persze a rendezés-koreográfia komplexitását is mutatja, hiszen négy egyenrangúnak tűnő fél, Ladányi Andrea, Krámer György, Szakály György és Vándorfi László elképzelései, gondolatai párhuzamosan, egymást kiegészítve (néha viszont sajnos egymást kioltva) jelennek meg a színpadon.

Különösen remek gondolatnak tartom a képzőművészet bevonását a produkcióba, mely által a festészet átminősül, és maga is előadóművészetté változik. Azt viszont sajnáltam, hogy egy fontos lehetőség mellett ment el a rendező, amikor nem ajánlotta fel a darab végén a közönségnek, hogy menjen fel a színpadra, nézze meg az elkészült alkotásokat, és ezzel váljon a mű részesévé. Egyébként is érdekes problémának tartom az elkészült művek sorsát. Vajon legközelebb is a befestett díszletek kerülnek a háttérbe, és a művész ezeken dolgozik tovább, netán kiállítják azokat az előtérbe, vagy szimplán eltűnnek valahol a süllyesztőben?
Kár lenne értük (mielőtt még bárki igazán megnézhette volna őket)...

Minden jelenlegi hibájával együtt is igen értékes előadásnak tartom a Téli utazást - és remélem, hogy a következő hetek-hónapok folyamán a zavaró részletek nagy része (vagy mindegyike) a helyére kerül majd. Örülök, hogy ismét egy olyan produkció részese lehettem, amelyben látom a Pannon Várszínház eddig megismert invenciózus-kísérletező, vagyis igazi stúdiószínházi természetét.