Harold Pinter két egyfelvonásosát, A szerető és az Utolsó pohár címűt mutatta be a Játékszín pénteken. Harold Pinter angol színész és drámaíró, az abszurd dráma képviselője. Most bemutatott darabjai igazából nem kapcsolódnak egymáshoz, közöttük nehéz bármilyen párhuzamot vonni. Látszólag két emberi érzés, a kéjvágy és a szenvedés állnak a középpontban, de valójában az emberi viszonyok és kapcsolatok különböző alaphelyzetből kiinduló bemutatása a legfontosabb elem mindkét esetben.

A szerető két ember - férj és feleség - meghökkentő kapcsolatát tárja elénk. A darabban az első perctől fogva felborul az általunk ismert és elfogadott világ rendje, a látszólag harmonikus párkapcsolatba benyomul egy harmadik szereplő, a szerető, aki ahelyett, hogy feldúlná a harmóniát, mintha még erősítené is azt. Valójában a szeretővel magával sokáig nem találkozunk, de a két főszereplő minden mondatában, gondolatában és cselekvésében jelen van a színpadon.

A darab kulcsproblémája a játék. A két szereplő a valósággal játszik, képzelet és valóság keveredik össze, kerül egymással ellentétbe. A kérdés csupán az, hogy meddig tart a játék, és mikor válik alternatív valósággá (vagy ha úgy jobban tetszik, rituálévá)? A problémák akkor kezdődnek, amikor a képzelet a valóság szintjére kerül és interferálni kezd azzal. Ki lehet-e lépni egy ilyen helyzetből, egy ilyen skizofrén állapotból, vagy a képzelt valóság erősebb, mint a valódi?

A problémafelvetés abszurd, de mégis lenyűgöző. A szerző olyan kérdéseket tesz fel, amelyek csak látszólag állnak messze a nézőktől, a nézők által ismert valóságtól. A képzelet - vagy hogy sarkosabban fogalmazzunk, a hazugság - annyira a mindennapjaink része, annyira összekeveredik a realitással, hogy a kettőt egymástól elválasztani nem mindig könnyű dolog. A darab beismeri-beismerteti ezt, és egyben figyelmeztet is. Vajon mi tudjuk, érezzük-e, hol a határ?

Az Utolsó pohárban a kínzásé és a kínlódásé a főszerep. Két archetípus, a hóhér és a vádlott kerülnek szembe egymással. A "miért?" logikus kérdése teljesen háttérbe szorul. A kínzás öncélú, valódi kiváltó oka érdektelen.

A darabban egy folyamatnak lehetünk tanúi: hogyan próbálja a hóhér a vádlottat megtörni. Fontos, hogy a végcél nem a vallomás, hanem az engedelmesség. A test megtörése nem nehéz, ezzel a szerző nem is foglalkozik sokat. Ennek inkább csak nyomait láthatjuk, vagy utalásokat kapunk rá. A léleknek kell behódolnia.

A hóhér kegyetlensége végig módszeresnek tűnik, de logikája nehezen megfogható. A kegyetlenség kiszámíthatatlan - állítja a darab. Pinter nem keres okokat - azok egyben igazolást is nyújthatnának - csak módszereket és végkifejletet mutat. A realitás itt is háttérbe szorul, és egy különleges helyzet saját valósága kerekedik felül.

Furcsa, hogy a szerző pont 1984-ben írta ezt a darabot, amikor Orwell híres antiutópiája játszódik. Az 1948-ban íródott regény befejező része is egy ember megtörését írja le - összehasonlítva a két művet elmondhatjuk, hogy a világ fejlődhet, de az emberi kegyetlenség módszerei nem változnak.

A darab befejezése végül - egyébként hasonlóan az előzőéhez - részben nyitott marad, bizonyos kérdéseket a nézőnek magának kell megválaszolnia. Két XX. századi rejtvénnyel állunk tehát szemben - két nagyon rafinált, és egyben kétségbeejtő rejtvénnyel.

Mindkét egyfelvonásos szerepeit Csarnóy Zsuzsanna, Szalma Tamás és a rendező, Korognai Károly játsszák. Pinter szövegei nagyon erősek, erőteljesek, ami részben segíti, részben hátráltatja a színészek feladatát. Elmondható, hogy jól megoldják feladatukat, de igazi nagy, lenyűgöző alakításokra nem kerül sor (azért - legyünk igazságosak - Csarnóynak az Utolsó pohárban vannak igazán jó pillanatai). Elsősorban a darab hat, és nem ők.

A díszletezés különösen A szerető esetében volt nagyön ötletes, fénytechnikai szempontból is ez a darab tartogatott érdekesebb megoldásokat. Az Utolsó pohárban kicsit sok volt a lánc mindenfelé, és a kivetített képek (egyébként jó ötlet volt a projektor használata) egy része is szájbarágós volt már. Nagyon eltalált volt viszont a zeneválasztás, a Cranberries finom brutalitása nagyon illett mindkét darab hangulatához.

A rendező legnagyobb érdeme, hogy hagyta a darabokat érvényesülni, és viszonylag kevés erőszakot tett rajtuk - legalábbis nem nagyon érződik ilyesmi. Kiváló, kifejezetten stúdiószínpadra kívánkozó drámák Pinter darabjai. Mindenkinek szeretettel ajánlom figyelmébe az előadást, bár a gyengébb idegzetű nézőknek és a gyermekeknek most inkább a távolmaradást javaslom.