Van nekünk egy napunk minden évben, ami a magyar kultúráról szól. Január 22. ez a nap, a neve (nem meglepő módon) a Magyar Kultúra Napja. Ez részben nagyon jó, részben pedig kicsit elszomorító - mint csaknem minden nevezetes nap vagy ünnep. Nagyon jó, mivel egy évben legalább egyszer meg kell arról emlékeznünk, hogy van nekünk ilyen kultúránk, vagy mifenénk is.

Kicsit elszomorító, mert (a látszattal ellentétben) mindig van kultúránk - ez egy ilyen folyamatos, tendenciózus dolog, amitől nagyon nehéz megszabadulni -, de erről az év 364 (idén 365) napján hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Kölcsey Ferenc keltezése szerint 181 évvel ezelőtt született meg nemzetünk talán legfontosabb költeménye, a Himnusz. Valójában születésnapot ünneplünk tehát a mai napon. A magyar kultúra persze nem a Himnusszal született meg - ez a vers csak egy jelzés volt. Finoman tudtára adtuk vele a világnak és az azt irányító, feltételezett felsőbb erőknek, hogy ha kissé zilált állapotban is, de itt vagyunk, egyenlőre még nem süllyedtünk el teljesen a Történelem mocsarában.

A helyzet mára jobbára változatlan maradt: még mindig itt vagyunk, még mindig ziláltan, és imitt-amott még a posványból is kilógunk. Ezt az uszkve tizenegy százados teljesítményt nem kis részben a kultúránkhoz való ragaszkodásunknak köszönhetjük.

Milyen szavak jutnak eszünkbe erről: kultúra? Műveltség, művészet, ízlés, illem. Persze, ez is mind része ennek a fogalomkörnek. Az a kultúra viszont, amit ma ünneplünk, több ennél. A kultúra a mi nemzeti identitásunk. A kultúránk mi magunk vagyunk. Amikor feladjuk magunkat, lealjasodunk, kicsúfoljuk és kinevetjük egymást, mindig belőle-belőlünk űzünk csúfot.

Sokan aggódunk a magyar kultúráért. Néhányan a globalizmustól, az Európai Uniótól féltik - hogy felolvad valami meghatározhatatlan, internacionális masszában. Én ebben nem igazán hiszek - erősebb az annál, hogy bárki kívülálló bánthassa. Sokkal jobban féltem saját magunktól. Merthogy amit magunkkal teszünk, azt a kultúránkkal is tesszük - és az utóbbi időben nem bántunk éppen kesztyűs kézzel önmagunkkal.

Mondhatnók persze, hogy mi olyan pesszimista nép vagyunk, azért van ez az egész. Mindig mindentől a legrosszabbat várjuk, így magunktól is. Egyébként is Kölcsey, meg a Himnusz tehetnek erről. Mert mi az, hogy „szánd meg Isten a magyart”? Hát olyan szánalomra méltóak lennénk? Csoda hogy ezek után lépten-nyomon keresztbe teszünk magunknak?

Azért én bizakodó vagyok. Az önrombolást, a belviszályt nem éppen ma kezdtük el, nem is tegnap, ezt az 1100 évet mégis kibekkeltük valahogy. Azért persze jó lenne, ha kicsit többször jutnánk saját eszünkbe, nem csak évente egyszer. Merthogy van kultúránk. Magyar.