Szindbád először érkezett az új évezredben Veszprémbe. A hópelyhek sűrű felhőjén áthatoló tekintettel próbált kedvenc időtöltésének hódolni, de a sapkák, sálak és kabátok túl sok mindent takartak a kacér szemöldökökből, a vágyakozó ajkakból és a tavasz frissítő melege után áhítozó combokból. Amint a piac felől szálló sültkolbász-illat elhessegette orra alól a bajuszdermesztő zimankót, más szemmel figyelte az embereket. Vajon kit kell követni azért, hogy elhalkuljon a köldöke alól egyre gyakrabban földübörgő hangorkán?

A buszról diákok szállnak le, hirtelen mozdulataikkal gyors és könnyű élvezetet keresnek. Igénytelenek. - gondolta Szindbád - Még nem tanulták meg, hogy a Türelem birtokában felül lehet emelkedni az ösztönök erején. Az elme orgazmusa több gyönyört ad, mint a gyomoré.

A bútorgyár felől feltűnt egy üres válltáskáját - tudat alatt - szorongató középkorú férfi. Az ő sietsége határozottságot sugallt, szemein látszott, hogy a fátyol mögött ott lebeg a cél. Szájának gyakori csücsörítései elárulták, hogy a nyelv keményen dolgozik a tátongó üregben. Enni megy - kezdte irigyelni Szindbád -, de őt a meleg otthonban a megszokott pörkölttel fogadja asszonya. Nincs benne a bizonytalanság kalandvágya, az új iránti kíváncsiság izgalma, a döntés előtti utolsó pillanat csábító hatása, amit a jóravaló polgár az étlap kinyitásakor érez.

Ekkor lett figyelmes arra a négy fiatalemberre, akik kabátba dugott kezeikkel, viccelődve sétáltak kényelmes iramban egy lejtős kis utca felé. Szindbád azonnal érezte azt a mágnesszerű vonzerőt, ami a hasonlelkű férfiakat tereli egy-egy alkalmi társaságba. Sugárzott róluk a törzsvendégek legjellemzőbb vonása: az a tudat, hogy bár nem tudják milyen módon, de garantáltan örömteli és vidám élmény lesz a közösen eltöltött este.

Azt már észre sem vette, hogy a Püspöki palota árnyékában lépked, csalhatatlan szemeivel mégis tisztes távolságból kiszúrta az egykori malomépületet. A giccsmentes csárda már olyannyira ritka mintapéldányába lépett, ahol kéjérzetét csak növelte a főúr - Vendelint megidéző - tiszteletteljesen hajlított köszönése. A konyhából két fajta csülök illata szállingózott, így a törvényszerűen hatalmas szippantás után már nem volt olyan erő, ami elvontathatta volna a Nivegy-völgyi Borok Házából.

Négy órán át kényeztette ízlelőbimbóit a régóta hiányolt házias ízekkel. A kezdetben csak étvágygerjesztőnek szánt kóser szilva után gyermeki izgalommal vájta ki a sajtlevestől átitatott cipóbelet. Az erdélyi palacsintához elfogyasztott rosé után, juhfarkkal erősítette meg a tócsiba hajtott falusi pecsenye gyönyörét, majd rövid szünetet tartott, de csak azért, hogy megadja a tiszteletet a tormamártással érkező csülöktálnak. A palacsintákat és a kávét követően nem bírt ellenállni a pihentető rizlingfröccs gyöngyöző csábításának, így egy méretes sajttálat majszolgatva hallgatta a vendégek önfeledt beszélgetéseit.

Másnap már nem tudta pontosan felidézni, hogy mikor kezdett el énekelni, és a harmonikás milyen módon keveredett mellé. A főúr záróra után elhangzó, cinikus mosollyal kísért utolsó mondata mégis egy életre rögzült benne, mint a hochudvarias kulináris elbocsátó üzenet: - A további szíves marasztalásra vonatkozó megjegyzéseket ne tessék komolyan venni.

Két évvel később december 30-án újra visszatért, hogy utoljára hallja a klasszikus mondatot: - Holnap is nyitva leszünk!

Szegényebbek lettünk - sajnálkozott Szindbád - a gasztronómia, a város, a polgárok és én magam is. Hogy mivel is pontosan, azt csak azok tudják, akik átélték. Örülök, hogy közéjük tartozom.