Az ádvent tükre megmutatja! Szól a Nyugat: robogjunk, még akkor is, ha az eszköz, a hajtóanyag híjával zakatol alattunk és köröttünk. Szól a természet: bizsereghetsz szerkezeteiddel, szövetsima felületté kapaszkodhatsz össze; förgetegeimmel, fagyommal, hóviharommal megdermesztem masinádat, lomha, de kérlelhetetlen erőm nyomán felfeslik ingatag összefogásod.

Ha valamikor békében volt egymással a hagyomány és az időmintázta természet, az az ádventben történhetett meg. Ilyenkor fontak, szőttek, kötöttek, horgoltak az asszonyok a duruzsoló kályha mellett. Ebben az örök alkonyi melegben varrták meg a következő esztendő felső- és alsóneműit vagy kapott foltot a néhány avagy a több használattól kikopott kabát és nadrág. Ezekre és a következő hónapokra készült az őszben az a sok lekvár és befőtt.

A gazda ilyenkorra időzítette a szerszámnyelek, a saroglya hiányainak, a meggyűrődött vasalások és élek kijavítását. Ádventkor volt esedékes a hiányzó szék, láda és polc kifaragása, összeillesztése, ragasztása.

Ezt várták a gyerekek. Az ádventet. A tűz fényétől élesedett, túlnan árnyékba tűnő kontúrokban még rejtelmesebbé váló mesék, legendák, ezekhez foghatóan titokzatos emlékezések gomolyogtak elő a papák, az apák jóvoltából.

Az ádvent tükre azt mutatja: itt és most a hajszafrász, az évzáró hajrá, a kényszeres bevásárlás, amelyet az első nagy havazás, a viharok, a jégpáncélos utak vernek béklyóba.

Ott, messze, akkor a türelmesek alkalmazkodása. Azért jött a tél, hogy ádvent lehessen, meggyalogodjon a munka és a lélek. Akkor még tudták, hogyan kell várni a megváltó érkeztét.