Giulio Scarnicci és Renzo Tarabusi Kaviár és lencse című darabja "vígjáték két felvonásban (fordította Mészöly Dezső)", ahogy azt a Petőfi Színház műsorfüzetéből megtudtam. Az előadásból inkább az derült ki számomra, hogy itt egy bohózatról van szó - igazi vérbő, mediterrán bohózatról. Ez a tévedés sajnos csak az első volt a sorban az előadás kapcsán.

Részemről a legnagyobb hibának azt tartom, hogy végigültem a darabot, két és fél értékes órát áldozva ezzel amúgy is oly rövid földi pályafutásomból.

A bohózatszerepek legnagyobb veszélye, hogy ripacskodásra csábítják az óvatlan színészeket. Amikor a cél az, hogy a közönség elfelejtse búját-baját, és önfeledten röhögje végig az előadás időtartamát, könnyű az oly természetesen adódó helyzetek csapdájába esni. Magyarán szólva egyszerűbbnek tűnik a helyzetkomikumra helyezni a csúcspontot, ezekre kihegyezni az előadást, a jellemkomikumot pedig a sutba vágni: ott egye meg a fene.

A színészek a ripacsságnak és modorosságnak olyan szféráiba jutottak, ami már nézőként igen kevéssé elviselhető - néha az volt az érzésem, hogy ha ezt az energiát pozitív irányba tudnák fordítani, már a Royal Shakespeare Company-ben játszanák Rómeó és Júliát.

A műviség - bármennyire is érződött mögötte az átgondolt (?) rendezői koncepció - oly mértékben hatotta át az előadást, hogy az gyakorlatilag élvezhetetlenné vált, és bizonyos pontjain az ember csak udvariasságból és kötelességtudatból nem állt fel, és hagyta ott az egészet, hadd szórakoztassák egymást a szereplők.

Mindehhez csak hab volt a tortán, hogy a rendező valamilyen - előttem rejtve maradt - indíttatástól vezetve módszeresen megidézte a színház ezt megelőző bemutatóit egy-egy dallam vagy szövegrész segítségével (a Hegedűs a háztetőn-t, A makrancos hölgyet és az Anconai szerelmeseket biztosan be tudtam azonosítani). Hogy ezzel pontosan mi is volt a cél, az igazából homályban maradt - de lehet, hogy jobb is, hogy nem értettem meg a célzást. Csalódásból elég volt annyi is, amennyit be lehetett azonosítani. Azaz nem is, megvan: Korognai Károly nyilván azt akarta elérni, hogy a bérletes nézők érezzék a történelmi folyamatosságot, és büszkék lehessenek lenyűgöző műveltségükre (egy Beckett- vagy Ionesco-idézetet nyilván kevesebben fogtak volna).

Az előadás alatt négyszer nevettem (számoltam), és két pillanatban éreztem a hangnem komolyra váltását. Ez, ha jól számolom, összesen körülbelül két percnyi olyan tartalom, amiért érdemes egy színházba beülni. 148:2-re győzött a ripacskodás.