Igazi ádventi foncsorfrász.
Ha valamikor ideje van arról beszélni: milyen utána lenni Az áhított eseménynek és mégis elkésettnek találni magad; akkor a várakozásos nagyidőben méltó helyére kerülhet.
Az Ádventben keresztül-kasul járnak a fáradt napokon, a köd-nyomta dermedt reggeleken-alkonyokon, a szendergésre való meleg kuckón a jövendőmondók és próféták. A megváltás várásának reményteljes idejére ráterül a végítélet félelem és bizakodás rojtozta lila bársonya.

Büntetésre kegyelem, kegyelemre büntetés, amiről a prófécia, a jóslat szól. Mi meg a várakozás béklyójában. Menekülés helyett tűrjük, hogy fogyjon a nappalokból a fény; elhisszük, megint megérkezik a fordulat, növekvőre fordul a világosság. Noé és Kolombusz. Úszunk az ólom-vizen. Visz valami ismeretlen áramlat. Hol égi áldás, hol poshadt bűz szegi kedvünk, de hasítjuk a víz hátát.

Ilyenkor érdemes az ádventi foncsorfrászon is eltűnődni. A kelleténél hosszabb várakozás - különösen a mai időkben - fordítottan hat. Ahelyett, hogy valóban kiérlelné a megvalósulás, a kegyelem, az ünnep, beteljesülés katarzisát, nagy hiányérzetet hagy maga után a várakozás vagy a kései ?kései? megoldása-feloldása a kívánt bekövetkezésnek. Hiányérzet. Benne az örömben, benne az ünnepben.

Készen lehetek? Készen vagyok, ha a beteljesedés, a megérkezés körül mindenkinek - nekem és másoknak - még mindig túl ritka a levegő, túl gyér a fény?