Másfélszáz magyar szurkoló kísérte el idegenbe a Fotexet a lengyel Kielce elleni BL mérkőzésre. A veszprémi kézilabdacsapat lendületes játékával 11 góllal győzött. A bányászváros lakói a mérkőzést követően sugárzó arccal látták vendégül - értsd: etették, itatták kifulladásig - egy fantasztikus mulatság keretében a bakonyi brigádot, játékost, vezetőt, rajongót egyaránt. Mindennek oka egyszerű: Mert nagyok vagyunk!

Jó néhány szurkolótársammal együtt - akiknek a fanatizmuson kívül a pénztárca aktuális vastagsága is meghatározza a külföldi kiruccanást - egyáltalán nem terveztünk idegenbeli turnét a Bajnokok Ligája csoportmeccsei alatt. Szarajevó azért még húzós, Dánia és Lengyelország messze van, ráadásul mindegyik meccs simának tűnik, ugyanakkor decemberben lehet, hogy olyan nagyágyúval (német, spanyol, francia, szlovén csapat) kerülünk össze, amit nem lehet, nem szabad kihagyni.

Aztán megjelent egy busznyi vidám lengyel bányász a Kielce elleni hazai meccsünkön, akik áhítattal csodálták csarnokunk - ami nekünk még mindig egy középiskolai tornaterem -, tátott szájjal bámulták melegítő játékosaink, folyamatosan megtapsolták a számunkra már megszokottnak - és ezért unalmasnak - minősített látványos góljainkat, mindemellett pedig folyamatosan énekelve, sportszerűen bíztatták az egykori Iszkra megszeppent játékosait. A találkozó végére már valamennyien beszereztek egy piros-fehér sálat és hangos "Foteksz Vezprem" kiáltásokkal búcsúztak a férfi kézilabda egyik fellegvárától.

A kerítésen átugráló és a játéktérre berohanó, a saját játékosait a pályán összeverő, az ellenfelet, s annak prominens játékosait minősíthetetlen hangnemben folyamatosan gyalázó bajkeverő huligánokhoz szokott magyar szemnek kissé meglepő volt ez az itthon már nosztalgikus homályba burkolódzó szurkolási stílus és viselkedés. Először ekkor gyengültem el - s éreztem, hogy az emócióért felelős agyfélteke lassan felülkerekedik a rációért felelősön -, és egyfolytában azt suttogta a tudatalattim, hogy ezeket az embereket meg kell látogatni. Pár nappal később a sorsom eldőlt: Megyek, mert ők tényleg azt hiszik, hogy mi nagyok vagyunk.

folyt. köv. holnap