Idestova tíz éve már, hogy Ritchie Blackmore gitárfenomén és zsarnok (újra) elhagyta a Deep Purple-t. Egy lemez erejéig felélesztette másik hajdani csapatát, a Rainbow-t, majd úgy hat éve gondolt egy merészet, és hátat fordított a hard rocknak. Feleségével, Candice Night énekesnővel megalapították a Blackmore's Night formációt, zászlajukra pedig a reneszánsz zenét tűzték, modern hangszerelésben. Ahogy Blackmore nyilatkozta, belefáradt a hard rockba.

Bár a Purple tagjaként többször járt már Magyarországon, Ritchie ezzel a formációval most látogatott először hazánkba a múlt kedden. Aki reneszánsz öltözékben érkezik a koncertre, az az első két sorban foglalhat helyet - olvasható az invitálás a jegy hátulján. Mint fanatikus Blackmore és Purple hívő, úgy gondoltam, ezt a ziccert nem hagyhatom ki: főúri köntöst öltve belibbentem a Vígadóba, és az első sorban, a színpad jobb oldalán ültem le, ismervén Ritchie Blackmore szokását, hogy ő is mindig ott áll. Ez most is bejött. Fekete ruhát (mi mást???) viselve végig uralta a deszkák jobb felét. Szó szerint. (De előttük még egy német duó szórakoztatta a nagyérdeműt - szintén ezzel a középkori muzsikával - akik megérdemelt sikert arattak.) Blackmore szétzenélte az agyát - mondta volna rá egy barátom, ha látta volna. Harmincöt év után még mindig zseniális: a reneszánsz dallamok közé klasszikust (Brahms Magyar táncát és Beethoven Kilencedik Szimfóniáját) folk-rockot (Joan Baez Diamonds and Rust című dalát) és persze hard rockot (legendás Deep Purple és Rainbow szerzeményeket, sőt egy Hendrix örökzöldet, a Purple Haze-t is) is becsempészett. Talán mégsem fáradt el tőle annyira.

Nemrég kidobtak egy új stúdiólemezt, Ghost Of A Rose címmel, főleg ennek a korongnak a dalait játszották, (ezen hallható az említett Joan Baez nóta is) de az előző években kiadott három album (Shadow Of The Moon, Under The Violet Moon és Fires At Midnight) jobb pillanatait is felidézték. Blackmore akusztikus gitáron, mandolinon, tekerőlanton játszott, de amikor már nem bírt magával, előkerült a Fender Strato is. Hát igen, a Sixteen Century Greensleeves-et a Black Night-ot, vagy Smoke On The Water-t nehéz volna akusztikus verzióban előadni.

Amúgy a zsarnok természete mit sem változott. Ismert a történet még a Purple idejéből, hogy a színpadon az ő térfelére zenésztársai nem mehettek át. Nos, most is egyedül állt a jobboldalon, a többi muzsikus mind a másik félen nyomorogott. Ez alól csak asszonykája volt kivétel, aki egyébként egy elbűvölő teremtés: csodálatosan szép, fantasztikusan énekel, és kiválóan kommunikál a közönséggel. Ja, és történt egy olyan dolog, ami körülbelül minden szökőévben esik meg: Blackmore mosolygott!!! Igaz, csak egyszer.

Az a hétszáz ember, aki bejutott a Vígadóba, ismételten meggyőződhetett arról, hogy Ritchie Blackmore kortárs kultúránk egyik zsenije. Lényegében mindegy neki, hogy milyen zenét játszik, minden csodálatosan szólal meg a keze alatt. Bár a zenekart kísérő hangulatfelelősök csinálták a showt mellettem, (munkájukat Blackmore sörrel jutalmazta a buli alatt) nélkülük is fantasztikus lett volna ez az este.

Azt hiszem, a november közepén Pestre látogató Deep Purple-nek nagyon össze kell szednie magát.