Ha skorpió farka visszakerekedik magához, akkor így az ősz közepén ezt teszi a föld is. Amit nagy erőfeszítések közepette kihozott magából, azt a természet most visszanyeli, elsüllyeszti; szétmorzsol mindent, ami kívüle került a növényekből, csak a fák maradnak a néma tanúk, a keresztfák a lassan temetővé szomorodó vidéken.

Az egész világ esteledik. Az átütemezett percek hangja a lassú és heves esők, a vad szelek vagy a makacsul néma hideg szólamait hajlítgatja. A sötétség és az árnyék most még próbálgatja magát: minden mozdulata a láthatatlanba hasít; kísért az öröm, kísért a félelem, hogy a sötétbe vont karcsapás, az ismeretlenbe vetett test bársonyfelületet ér, kellemes illatokban andalodik el, vagy éles kövek sebeznek meg, vér serken ki ujjbegyünkből az idegen táj szilánkjai, szikrái miatt.

A Skorpió idejében éppen az a foncsorfrász, hogy ugyanolyan esélye van a hőstettnek a legpokolibb eretnekségre és a legszentebb aszkézisre, csodatételre. A sötétség titkai rajtunk kívül vibrálnak, mégis mintha a tudatalatti alantas ösztönei, rejtőzködő, ám fényre vágyó erői lennének. A legodaadóbb áhítat elmélyültségébe ugyanúgy torkollhat az áradó víz, amivel sodródunk, mint a végletes perverzióig.

Mintha maga a halál kerülgetne. Kit kiment a szenvedés örvényéből, kit saját kezűleg kínoz meg. Most gyengéden betakar, de mindjárt utána kéjelegve gyötör.

Ilyenkor lehet a földnek olyan szaga, amelyben a tavasz üdesége bújik el egy félévre, de ilyenkor változhat a szag rothadó bűzzé, ürülékké, a magába nyelő ingovány sóhajává.