A tavalyelőtt bemutatott Hair után ismét nagy fába vágta a fejszéjét a Petőfi Színház. Egy újabb "klasszikus" musicalt, a Hegedűs a háztetőn-t nézheti meg októbertől a veszprémi közönség. A darab mindig aktuális, hiszen két generáció, illetve két kultúra összeütközését mutatja be (azok pedig mindig ütköznek), ugyanakkor az előadás kivitelezése nem egyszerű dolog.

Egy ilyen színházi feladat felvállalása mindig kétélű fegyver: egyrészről a "slágerszámokat" már ismeri és várja a közönség (és persze nagyon tud örülni is nekik), másrészt az ilyen előadásra legtöbben valamilyen előképpel, várakozással a fejükben ülnek be, amihez bizony fel kell nőnie a bemutatónak.

Két éve épp ezért nem voltam elégedett a Hair-rel. Igaz, akkor kellemes csalódás volt, hogy a veszprémi színészek lassan megtanultak énekelni, viszont nem kaptam sokkal nagyobb élményt, mintha otthon meghallgattam volna a film zenéjét kazettáról. Emiatt voltak bennem bizonyos fenntartások, mielőtt megnéztem a mostani bemutató főpróbáját, hiszen a Hair, majd A kölyök példája alapján úgy tűnt, hogy ez a színpad (és színház) kicsi egy igazán nagy volumenű zenés-táncos produkcióhoz.

Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor a nézőtérre érve megpillantottam a nyitott zenekari árkot - rég volt már ilyen látványban részem. Az élőzene mindig emeli egy produkció értékét, az viszont aggasztó volt, hogy a színpad játéktere ezáltal még jobban leszűkült.

Nemsokára azonban minden fenntartásomat elfelejtettem, és majdnem minden eddigi "sérelmemet" megbocsátottam. Elkezdődött ugyanis a Produkció - igen, így, nagybetűvel. Ritkán fordul elő olyasmi egy kritikussal, hogy egy előadásban ne találjon hibát, de ez most ilyen volt. Gyönyörűen megrendezett, látványos (!!!) jelenetek, ideális színpadkihasználás, énekelni és táncolni tudó színészek, okosan kitalált és szépen kivitelezett díszletek... És mindez egy darabban!

Álljon itt négy név a sokból, aki megérdemelné, hogy külön is megemlítsük. Tevje szerepében Nyirkó Istvánnak Topolhoz és Bessenyei Györgyhöz kellett felnőnie, és neki ez - úgy tűnt számomra - nem okozott különösebb problémát. Szegő György díszletei és Molnár Ernő koreográfusi közreműködése pedig nyilván nagyban segítette a rendező, Bor József munkáját. Jó munkát végeztek, sőt annál is többet tettek: jó színházat csináltak.