Sok tanulmányt és cikket olvastam arról, hogy milyen szép Veszprém, milyen Isten adta helyen fekszik, milyen kincsek birtokosa a gyanútalan helybéli, hogy mennyire szeretnek itt élni az emberek, hogy városunk egy mediterrán csoda… Sorolhatnám még a Veszprémre aggatott jelzőket, melyeket, ha egy „ismeretlen ismerős” olvas, rögtön itt akarja eltölteni a szabadságát. Sok szép verbális lufit fujtunk fel, amiket ha átadunk, rögtön kipukkadnak…

De utazzunk el képzeletben Veszprémbe! Játszunk egy kicsit! Hosszas töprengés után, úgy döntünk, hogy családunkkal pár napot eltöltünk a „királynék városában”. Kocsiba be, indulás!

Az érkezés: a város környéke elhanyagolt, mufurc tábla hirdeti, hogy kik a testvérvárosaink (bár kétlem, hogy ezt a táblát valaki utazás közben el is tudná olvasni), kedves „istenhoztát” virággal nem kapunk (mint megannyi helyen). A megérkezés pillanataiban Veszprém „kedvtelen” arcát mutatja. Miután beértünk a belvárosba, sokat kacsáz(hat)unk, míg megtaláljuk a megfelelő parkolóhelyet, és időt igényel a helyi parkolási rendszabályok elsajátítása is. A szálláshelyek gomba módra történő elszaporodása városunkban, lehetővé teszi, hogy az előre látóbbak már az indulás előtt ki tudják választani a megfelelő kategóriát maguknak.

A program: a város sétálóutcájának megtekintése nem sok időt igényel. Miután hamar rájön az ember, hogy „keleti csodák” özöne várja a butikokban, elmegy a kedve a vásárlástól. Minden szinten szinte ugyanaz a kínálat várja a kedves turistát. A város központi tere katasztrófa. Postánk és legnagyobb áruházunk ki nem dobható hagyatékként áll, ugyanúgy, mint a toronyház. A Három Grácia hol önti magából a vizet, hol nem, és ha van is víz, az elszomorítóan mocskos. Programok csak elvétve találnak ide. A Várba történő feljutás külön feladatnak minősül. És ha már várról van szó, az ember titokban reménykedik egy jó kis helytörténeti kiállításban. De nincs. Nincs, ahogy nincs kellő ismertető sem az itt rejlő lehetőségekről, és mint már annyiszor megírták, hiányzik az a bizonyos kétbetűs is.

Mindenesetre a látvány kárpótol mindenért. A „panorámából” már haloványan kirajzolódnak az állatkert körvonalai. Sejteni lehet, hogy merre van, és e sejtéssel magunkra maradunk. Hiszen a városban csak az itt lakóktól tudhatjuk meg, merre is az arra. Az állatkert megtekintése után a többi napon gyermekeinknek több kikapcsolódási lehetőséget nem tudunk adni, hiszen egész egyszerűen nincs. Hiány a kertmozi, (a mozi egyáltalán), hiány egy jó játszótér, egy strand, hiány a gyerekprogram.

Programok elvétve tarkítják a veszprémi nyarat. Az össznépi, hosszan elhúzódó, az augusztusban megbújó Nyári Fesztivál mellett az Utcazene Fesztiválon, a Kabóciádén, és a Tánc Fesztiválján kívül nincs érdemleges kezdeményezés városunkban. Itt is felfújt lufikat szorongatunk, sőt volt/van egy „lufi óriásunk”, de hát mindannyian tudjuk, hogy ezekben is csak levegő van.

Az indulás: csomagoláskor az ember óhatatlanul szembesíti magát az eltöltött napokkal. Jobb esetben helyes, de unalmas városnak találjuk Veszprémet. Valaki ráérez arra a csodára, hogy milyen is lehetne most a város, ha szakavatott emberek nem építik át, összefacsarodik a szíve. A legjobban pedig Gutheil Jenő soraival inthetünk búcsút ennek a városnak, ahol „állni látszék az idő”:
„Halk szavú, öreg város./ A magyar városok egyik/ viharvert, csontosarcú / kedves pátriárkája.”