Nemrégiben nyílt meg az Egyetem aulájában Vanyur István szobrászművész tárlata. Az őszi napsütésben ragyogó aula kitűnő teret és vidám légkört biztosít a szobroknak és a grafikáknak. Lelkesen invitálom ide így a ráérő egyetemistákat, az éppen arra járókat, a műkedvelőket és mindenkit, aki egy csepp derűt kíván becsempészi az „őszi sanzonok” közé.

Az aula közepén elhelyezett tárlatra – jó időben – ömlik a fény, aminek játékát élvezhetjük a fából és a vasból készült szobrokon. Vidám kis csapat gyűlt itt össze, élükön a vörös Őrzőmadárral, valamint a szomszédságában álló Zöld madár II-vel. Őrzik ők, felelősségük teljes tudatában a Legényt és a Párt, a Végtelen Történet szomszédságában, és akad hely a vas Érintőknek is. Hangulatos légkör teremtődik itt középen, ami nemcsak az auláé, hanem pár pillanatig a világé is. Puritánok, egyszerűek, és egyértelműek. Nem is használnék más szót a szobrok jellemzésére.

A csoda-világot övező grafikák is jókedvre hangolják a szemlélődőt, fekete-fehér fanyar irónia szökdösik a paravánok között. Itt már nem a szobrok által megteremtett ősi légkör válik uralkodóvá, hanem a kicsit fanyar, kicsit szemtelen. Az akttól, a kutyáig, az öreg bácsiig bezárólag sok minden válik a grafikák témájává. A képek – akár csak a szobrok – kitűnőek, és rájuk is a már említett egyszerű egyértelműséget jellemző.

És amikor az ember túljut a tárlat „megtekintésén”, mosolyogva, de cinikusan lép ki a közel sem egyszerű és egyértelmű, és főleg nem puritán világba.