"A vajdasági Csantavéren születtem 1963. szeptember 5-én, általános után szakközépiskolába jártam, aztán az újvidéki magyar tanszék hallgatója voltam, amit nem fejeztem be. Mindig az irodalom érdekelt, így lettem valahogy főszerkesztője 1991-ben az Új Symposionnak, majd emigráltam Jugoszláviából és jelenleg az Ex Symposion szerkesztője vagyok, író, költő, fordító."

Index: – Mennyire vagy elégedett az új városoddal?

B.P.: – Veszprémmel nagyon elégedett vagyok, a város – mondjuk így – kulturális vezetőivel (mert én a politikai történéseket már nem nagyon követem) már más a helyzet. Nézzem az Ex szemszögéből a kérdést? Jó! Amikor kap pénzt az újság, akkor elégedett vagyok, amikor meg nem kap, akkor nem. Tudod, én azért elég súlyos indokokat tudok letenni az asztalra, hogy adjanak ennek a lapnak támogatást. Az Ex nem kispálya, nagyon komolyan kidolgozott és végiggondolt koncepció mentén halad az újság, 12 év után végre beért, szakmai körökben – nem csak határokon beül – igen nagy respektje van. Több egyetemen ajánlott irodalom, azt is nyugodtan állíthatom, hogy sokak által kárhoztatott tematikus számaink kisebb fajta divatot teremtettek. Vagy ahogy Kukorelly Endre mondta, „ezt legalább megjegyzik”. Mert ki emlékszik már x. y. lap 1994 évi júniusi számára… De a Danilo Kis-számunk pl. kultikus tárgy.

Index: – Mondhatom, hogy szíved csücske az Ex?

B.P.: – Ebbe öltem a legtöbb energiát az életemben, és most már gyakorlatilag csak akkor szerkesztem, ha nincs rá jelentkező. Nyilván koordinálok, csinálom a háttérmunkát, pályázatokat írok, és természetesen ki kell találni az újabb számot… ezt is sokszor egyedül kell eldöntenem.

Index: – Milyen műveid láttak napvilágot?

B.P.: – Van egy Visszakézből című verseskötetem, az még Vajdaságban jelent meg, ezután jött a Vérpuding, majd a Csantavéri Orlandó. Talán ősszel kiadják a „Matuskát”, merthogy a Konkrét Könyvek könyvkiadó pályázatán harmadik lett. Úgy volt, hogy már tavasszal elbírálják a pályamunkákat, de 141 regény érkezett be a kiírásra, így el kellett halasztani a döntést.

Index: – Mi a „Matuska” könyv valódi címe?

B.P.: – Az attentátor. Az attentát merényletet, az attentátor merénylőt jelent. Mégsem akartam a „Merénylő” címet adni neki, mert egy másik csantavéri származású író, Dudás Károly is hosszú évek óta ír már egy Matuska-regényt, és annak meg az a címe, hogy a „Nagy Merénylő”. Másrészt Matuska nagyon szeretett nagyzolni, rengeteg idegen szót használt, például nem merényleteket követett el, hanem attentátokat – így mondta a bíróságon.

Index: – Mekkora település Csantavér? Hogy eshet meg, hogy egy témával több író is foglalkozik?

B.P.: – Körülbelül nyolcezren laknak Csantavéren, Szabadka, Zenta, Topolya háromszögben fekszik, kicsit elzárva a főbb közlekedés csomópontoktól (bár a félkész autópálya elkészültével, amely 3 km-re van a falutól, ez mára már nem egészen igaz). Ott született Matuska Szilveszter, a környékről származik Törley, aki, mikor nemesi címet kapott, felvette a „Csantavéri” előnevet, született arrafele még néhány mániákus, bolond – köztük én…

Index: – Hogy tudtad kiadni az „Orlandót”?

B.P.: – Gondolkodtam rajta – mikor elkészült –, hogy is legyen, de a menedzselés nem az erősségem. A régi kiadómhoz nem akartam menni, végül jelentkezett a Ficsku Pali, hogy kiadót csinál, jelentessem meg ott.

Index: – Milyen volt a fogadtatása? Amikor olvastam, úgy éreztem, hogy az utóbbi évek egyik legjobb regénye, mégis elég keveset hallottam róla.

B.P.: – A szóbeli visszajelzések többségéből az derült ki, hogy jól sikerült a könyv, a kritikák is elismerően szóltak róla, az Új Forrásban és az újvidéki Magyar Szóban jelent meg Fekete J. József bírálata, ezen kívül a Jelenkorban és az Üzenetben jött le még két kritika, ez az, amit tudok.

Index: – Mennyi fogyott belőle?

B.P.: – Nem tudom (nem merem megkérdezni), de szerintem kevés. Persze ez nem meglepő Magyarországon, és nem feltétlenül a mű minőségének szól. (A terjesztés a középnagyságú kiadóknak is gond, nem csak a kicsiknek, mint amilyen a Pufipressz. A nagy terjesztők egyszerűen nem veszik át a kis kiadók könyveit, vagy ha mégis, akkor többnyire a könyvesboltok raktáraiban porosodnak.)

Index: – Mennyit kaptál ezért a könyvért? Meg lehet élni manapság az írásból?

B.P.: – Kaptam érte egy komolyabb havi fizetést – bruttóban –, kb. annyit, mint egy IBM munkás, aki éjszakai műszakot is vállal. Plusz jött pénz még azon regényrészletek után, amiket folyóiratokban meg tudtam jelentetni. Főleg a vers- és novellabetétekről beszélek. Tehát az még egy minimálbér, járulékokkal, mondjuk. De nem rinyálok. Kérdeztél. Ha nem kapnék semmit, akkor is írnék. Ez életforma. Mint a heroinistáké.

Index: – A regényt „egyszerre” írtad meg, vagy hosszú évek anyagait csiszoltad össze?

B.P.: – Én mindenre nagyon gyorsan ráunok, ebből kifolyólag saját magamra is. Amikor elkezdek egy dolgot, akkor addig folytatom, amíg jó kedvemből, jó érzéssel tudom csinálni. Szóval egyszerre állítottam össze a regényt, kb. öt hónap alatt, és körülbelül öt évvel azelőtt kezdtem bele. Ezzel szemben a Matuskához 16 éves korom óta „gyűjtöm” az anyagot. Nem tudtam, hogy egyszer hozzányúlok-e a témához, de általában az szokott történni, hogy ami nem hagy nyugodni, azt előbb-utóbb megírom. Ráadásul semmit nem tudok addig elkezdeni, amíg össze nem áll a fejemben a kép, tehát kell valami szamárvezető, koncepció, szerkezet – ezt sok esetben le is rajzolom. Az Orlandóval úgy jártam, hogy amikor összeállítottam az első változatát, akkor kiderült, hogy nem működik. Akkor aztán nagyon kétségbe estem. Ezek után teljesen véletlenül kezembe kerültek egy régi barátom azon levelei – aki tekinthető első felfedezőmnek –, amiket még anyámnak adtam megőrzésre. Elkezdtem őket olvasni, és ezekből lettek a regényben a „Pityóka levelek”. Ekkor elkészítettem egy második változatot, de azt meg „elbillentették” a Pityóka levelek. Ekkor jöttek a “Zsó-emilek”, utána meg a novellák.

Index: – Milyen hatást vált ki belőled a regényírás?

B.P.: – Olyankor felmegy az adrenalinszint, úgy érzem magam, mintha valami kábítószer hatása alatt lennék. Persze ugyanúgy járok dolgozni, ugyanúgy itt a családom, a gyerekeim, foglalkozom velük, mégis valami másfajta, félautomatikus állapotban. Nyilván nem tudok úgy figyelni, ahogy kéne, el-elkalandozok, mivel benne vagyok egy másik világban, amely fogva tart. Nekem nem adatott meg az a lehetőség (nem is kerestem), hogy állandóan az írással foglalkozzak, eddig csak magyarországi ösztöndíj-pályázatokon nyertem, ezek meg nem akkora összegek, hogy ebből meg lehetne élni. Most jól jönne egy komolyabb, mondjuk külföldi ösztöndíj – egy hosszabb regényt szeretnék írni –, fogok is pályázni, aztán legyen meg Allah akarata. Ráadásul azt sejtem, hogy én csak „itthon” tudok dolgozni. Úgyhogy bonyolultabb a helyzet. Szomorú, hogy Magyarországon ötven milliárd jön be a könyvekből az államkasszába, ám ennek csupán töredékét forgatják vissza. (Bővebben lásd: www.litera.hu).Tíz százalékból kétszáz írót lehetne ösztöndíjazni – megadva nekik azt a lehetőséget, hogy tényleg ne kelljen semmi mással foglalkozniuk az írás mellett –, ezen kívül komolyan lehetne segíteni a könyvtárakat és a kiadókat. És nem Berlinben, meg tudom is én, hol kellene kilincselniük íróinknak, amit pl. az egyik komoly kiadó vezetője egyenesen személyes szégyenként él meg.