Az egyetemek állnak, bővülnek – új karok alakulnak, új intézmények jönnek létre –, a diákok sokasodnak. Emellett burjánzik a szellemi igénytelenség, a hallgatók tömege fokozatosan felhígul. Az a folyamat, ami nyugaton hosszú évtizedek alatt zajlott le, nálunk húsz év – három korosztály – alatt végbement.

Három generáción keresztül figyelem, tapasztalom, milyen az egyetemista lét, miben változik, miben örök és állandó. Drága bátyám még tisztalelkű Kádár Vezér alatt kezdte tanulmányait Pesten, és az „új kor” hajnalán fejezte be. Abban az időben egyfajta elitképzésnek volt tekinthető az Universitas intézménye, aki nagy nehezen bekerült, az általában el is végezte azt. Kevés hallgatóval foglalkozott arányaiban kb. annyi tanár, mint most, az évfolyamokban mindenki mindenkit ismert, és az „egyetemista pista” lét összefonódott valami undergrund érzéssel, nem volt igazi egyemista az, aki nem VHK-t, Európa Kiadót, Kontrollt, Balatont… hallgatatott. És hogy lehetett megélni az akkori ösztöndíjakból? Az állami támogatási rendszernek hála egész jól, bátyámék pl. minden ősszel elhúztak a varsói dzsesszfesztiválra – én meg rohadtam közben a gimiben.

A második generációról – az enyémről – természetesen élesebbek az emlékképek. A gengszterváltás után kezdtünk, a hirtelen jött nagy szabadság idején. Mi voltunk az utolsó évfolyam, ami kis létszámmal indult, utánunk meghétszereződött a hallgatók száma – át is kellett építeni a klubot, mert nem fért el a rengeteg ember. Én még ismertem szaktársaimat, jártam sörözni tanáraimmal, vizsgáztam kocsmában. Próbáltunk egyensúlyozni az elvárások és a szakadatlan bulizás között. Minket még nem nyírtak kötelességből első és második között az arra kijelölt szerencsétlen tanárok – talán hittek is bennünk. Emlékszem őszi kisfröccsös reggelekre a kisvendéglő kerthelyiségében, emlékszem refkók miatt át nem aludt éjszakákra és természetesen effektíve alkoholmérgezésbe fulladt hetekre is. Minket még nem hajtott a suli utáni érvényesülés kérdése, a burok és az illúzió tökéletes volt.

A harmadik korosztályról – a mostaniakról – fiatal ismerőseimen, volt tanáraimon és az alkalomadtán a katedra másik oldalán eltöltött órákon keresztül tudok. Megremeg bennem a velő, amikor a dzsoggingban és nájkíban flangáló diákokat látom, értetlenül bámulok, amikor negyedéves hallgatók nem tudják az ugyanazon szemináriumi csoportba járó sorstársaik nevét. Úgy érzem, a nagy számok törvénye lerombolja az Universitas intézményének alappilléreit, marad a magányos tanulás, a szakadatlan felkészülés az önmegvalósításra. Kedves barátom már évekkel ezelőtt hallotta európai egyetemi konferencián a gazdag nyugat diákjainak sirámait és figyelmeztetését: a felduzzadt hallgatói létszámmal épphogy megfogyatkozik az egyetem közösségi szemlélete, mivel a rengeteg embert lehetetlen megmozdítani, a diák-kapcsolatok fellazulnak, illetve ki sem épülnek. Ismerek olyan régi oktatót, aki gimibe ment vissza tanítani, mert nem tudta elviselni az új évfolyamok igénytelenségét.

Persze mindig lesznek olyanok, akik megérzik és megértik az egyetem üzenetét: fejleszd magad, tanulj és légy szabad, mégis közösségi ember, élvezd az öt év függetlenségét, mert az később soha nem tér vissza!

Lehet, hogy mindez – amit leírtam – logikus és elkerülhetetlen folyamat, de nem a ráció, hanem a plázák, a mekdonáccok, a multikultúra logikája mozgatja. Mi lesz veled egyetem? Alma máterből olvasztótégellyé válsz, és italautomataként köpöd ki az egyenformára gyúrt új, keresletképes munkaerőt?