Jövőre minden más lesz. Igen, most már tudom. Vége a hétvégi tömegnyomornak, a reggeli tülekedésnek, a nagy kumásoknak a vonaton. Vége, vége, vége mindennek, vége a diákkedvezménynek. Állítólag. Maximum nem járunk be az iskolába.

Vagy kitaláljuk, hogy Anyu az öcsit 2000. január 1-je, és 2002. március 7. között szülte.Csak gyorsan fejlődik, mert Apu szerencsére nem magyar tulajdonban lévő cégnél dolgozik, ezért van pénzünk kajára. Most úgyis több pénzt kap, csak kevesebbet ér, mert gyenge. Lesz pénzünk bérletre. Csak nem lesz mivel menni.

De nem baj, úgyis utáltam iskolába járni, mert messze volt. Korán kellett kelni, meg ilyenek. Anyut is hallgathattam egész évben, hogy így vigyázz a könyveidre, meg úgy, mert Apád augusztusi fizetése erre ment el, meg a bátyádéra meg az öcsédére, bla, bla, bla… Pedig a bátyám felvette a diákhitelt is, mert egész véletlenül költségtérítésesre jutott be a reális felvételi miatt. Így aztán megveszi a diplomáját, ahogy a Nagyi mondaná. Minek az az iskola?

Apu olvasta a neten, hogy januártól akár 90%-kal többe fog kerülni a bérletünk. Aztán elgondolkodott, hogy kaját ne adjon, lekapcsolja-e a villanyt délután 5kor, vagy kerülővel bevigyen minket ő. Anyu háborgott, leszólta aput, azt mondta, kifizetjük, ha kell, mert az ő gyerekei nem halhatnak meg hülyén. Erre Apu kijelentette, hogy úgysem lesz mivel mennünk, mert egy csomó járgányt ki kell vonni a forgalomból, annyira tragacsok. (Ezt mondjuk tudtuk eddig is…) Anyu mondta, de ha lesz, akkor legalább nem lesz tömegnyomor. Apu begurult, azt mondta, elege van az ígéretekből, meg azt, hogy miért a diákok kárára kell 15 milliárdot megspórolni a nyaralásra. Aztán kirohant.

Itt a buszmegállóban még minden a régi. A buszok kék-fehérek, mint az ég, és még mindig késnek, mint rég. Kismamák is vannak, babákkal, meg hiteles papírokkal a kezükben, tesco-s szatyorral a tartóban. Mégis mintha állna a levegő. Eső kéne… Mosás…