B. István veszprémi hajléktalan egy XI. századi, kézzel írott könyvet lelt egy Óváros téri kukában. Az írásszakértők szerint a könyv nem más, mint I. István királyunk naplója, melynek létezéséről eddig nem is sejtettek. A lelet nem csak ezért szenzációs: az utolsó bejegyzés 2003. augusztus 21-én történt! Az írásszakértők legnagyobb meglepetésére minden kétséget kizáróan ugyanaz a személy írta a napló teljes tartalmát. A magyarázat, bármennyire is fantasztikus, az alább közzétett utolsó négy bejegyzésben keresendő. Az érthetőség kedvéért a ma már nem használatos kifejezéseket és helységneveket, a ma használatosokra cseréltük.

Az Úrnak 1038. évében, augusztus havában, annak is 15-éjén, Szentkirályott

Igen nem jól érezem magamat. Gyenge az én testem, s szüvem es. Fáradalmas életem szunnyadóban, csak Gizelláért s javaiért való szüntelen aggodalmam félemlítik meg az Örökkévalóhoz vezető utamat. Szent Mária menybevitele napján útra kelek én es, s szeretett Imre fiamhoz csatlakozván várom az feltámadásnak örömteli napját, mikor is Gizellám újból magamhoz ölelhetém. Félelem markolja szüvemet, vajon helyesen cselekedém-é országom megalapozásánál, s nem téríté-é el az Belzebub az ő útveszteiben?

Az Úrnak 2003. (???) évében, augusztus havában, annak is 19-éjén, Székesfehérvárott

Az Úristen útjai való hogy kiszámíthatatlanok. Életem során mindig nyugat felé igyekezém, most is arra tartok egy németalföldi szekerén, melyen nem győzök álmélkodni: nincsen hátasló mely húzná, csak az Úr kegyelméből halad. Mióta feleszmélém, csupa fura és álmélkodásra okot adó látvány fogad: maguktól rohanó utaztató alkalmatosságok, furcsa ruházatú idegenek (magyarral még nem is találkozám, csak valamely rokon nép lehet mely szépséges anyanyelvünk csökött s igen elfajzott nyelvén gagyog), Isten házával magasságban vetélkedő épületek mind oly ingerei az szemnek, melyet az elme fel sem foghat. Veszprémbe tartok, Gizellámhoz ezen németalföldi segedelmével, ki csak Turisztnak nevezi magát, s mivel konyít a latinhoz (talán papnak készülé), elmondá, hogy 2003-at írunk, mit jómagam igencsak értetlenül tudok fogadni. S mikor bemutatkozám, ő csak neveté, s egy papirost mutatá melyen egy ösmeretlen király képe vala az én nevemmel ellátva, és még azt írá 10.000 forint. Még nem nagyon értek semmit e világbul, de a németalföldi Veszprémbe tart, talán ott okosabbá teszen a tapasztalás. Ruhát is adá, mert enyém igencsak nem királyhoz méltó már, s nem is bánom hogy a feltünést így elkerülhetém, csak ágyékomba bevág kissé az új gúnya.

Az Úrnak valóban 2003. évében, augusztus havában, annak is 20-áján, az nevem napján, Veszprémben, az Gizellám városában

Nem értem én ezen új rendet, sem e világot. A németalföldi egy Mekdonács nevű fogadónál raká le, melyben igencsak ízetlen és ámulatra méltó eleséggel traktálják az vándorokat. Magam is megízlelém utazó barátom jóvoltából, de csak ujjaim torkomba nyomásával nyerém az enyhülést. Még remegé gyomrom, mikoron Gizella várának kapujában újabb kulináris megrendülés érte gyengélkedő testem. A Veres Sárkány fogadó étkei sem magyari gyomorba valóak. Istenem, talán ma már nem tudnak enni? Ezen kérdésemre választ egy Tapó nevű fogadónál lelém: itt ételt s italt is kapám, melytől erőre lelé gyenge corpusom. És nyugadalom szállt a szüvembe, vagynak még nincstelen utazót megszánó fogadósok es. Csak azt nem tudám kideríteni, ki a fene az a Mátyás király, kinek nevében megvendégeltek? Már leszállt az est, mikoron újra felkapaszkodám az várba, hol is egy asztalos tartá beszédét holmi etalonról, miről fogalmam sincs mi légyen az. Miért asztalosok tartának beszédet az népnek, mikor erre csak nemesek valóak? Megrökönyödém, mikoron egy magát Király Lindának nevező fehérnép furtsa zajokat előhozván furtsa herkentyűkből tetszést aratott. Hová fajult e világ ha eme zörejek hallatán összesúgnak az alattvalók: himnusz? Ha Király lehet egy fehérnép es, ki csak danol? De legnagyobb bánatim akkor törének elő, mikoron háborúba kezdtek ama égiekkel, s lőtték az Úr angyalait szikrázó lövedékikkel, hosszasan. Mit vétett az Úr eme halandóknak, hogy ezek ily dühvel és ujjongva ágyúzzák az ő egét? Kicsit igen szomorkás az hangulatom máma…

Az Úr 2003. évének, annak is augusztus havának 21-éje, Veszprémett

Estve eszmélém fel fáradalmas álmaimból, újabb fergeteges égi háborúra. Tőlem pár arasznyira egy hasonszőrű, ki szintúgy Estván, s Hontalannak nevezé magát, ülé és élvezettel figyelé az harcot. Azt mondá, szereti a tűzjátékot, és hogy cziki (ezt most sem értém) hogy a ma estve zajló buli (ezt sem érthetem) jobban melengeti szüvét, mint a tegnapi, melyet Szent István tiszteletére rendeztek. Mert a mai ünnepelt méges csak egy kézilabodázó, melyet megest nem tudok mit jelent. Csak azt értém meg, hogy manapság egy államalapító nem ér annyit, mint egy kézilabodázó, bármi is légyen az. Sőt az ide szűrődő zajok is ma már emlékeztetének az zenére es. Ezen úgy felháborodám, hogy kifejezni sem illik. Bár lettem volna én es kézilabodázó, s nem szent. Elment mindentől az kedvem, annyi szent.