Hogy mivel érdemelheti ki egy átlagpolgár, hogy egy város Pantheonjába kerüljön? A skála széles: légyen művész, híres kutató, egyszerű naplóíró… avagy legyen önzetlen, lelkes mecénás, adományozó. Báró Hornig Károly püspök az utóbbi kategóriába tartozott.

Kedd délután újabb névvel bővült a Tűztorony melletti Veszprémi Pantheon, báró Hornig Károly bíboros emléktábláját dr. Praznovszky Mihály, a megyei könyvtár igazgatója és Márffi Gyula veszprémi érsek avatta fel.

A híres bíboros előtt tisztelgő Praznovszky Mihály elmondta, hogy az egykori főpap kiemelkedő mecénási és kulturális tevékenysége révén érdemelte ki az utókor megbecsülését és elismerését. Báró Hornig Károly Sziléziából származott, és Pestre érkezéséig nem is tudott magyarul. A hit és a tudomány mellett veszprémi püspöksége idején kiemelkedően fontosnak tartotta a város fejlesztését, adományaival folyamatosan segítette Veszprém felemelkedését. Mindezt kegyúri kötelességén kívül tette, a századfordulós Veszprém legfontosabb mecénásának tekinthetjük.

Neki köszönhetjük többek között a Gyermekmenhely (a későbbi Gyermekkórház) létrejöttét – saját pénzén vásárolta meg a Püspökkert egy részét, amit utána a városnak adományozott, s ezen a helyen épülhetett fel az intézmény –, ő építteti Jószágkormányzóságot, a Károly templomot, rekonstruáltatja a Székesegyházat.

Író, tudós ember lévén segítette a város történetével foglalkozó könyvek megjelenését, kiadta Padányi Bíró Márton naplóját, szerkesztette és kinyomtatta a Veszprém város múltja és jelene című tanulmánykötetet.

Élete során adományainak összege meghaladta az 5 millió Koronát, mindebből támogatott iskolákat, iparos- és nőegyleteket, nyugdíjalapot hozott létre a városi tanítóknak, és segített kiemelkedő művészeket. Városunk híres szobrásza, Csikász Imre az ő anyagi támogatásával jutott el nyugatra, s szorult helyzetében a főpap megrendelései biztosították számára a megélhetést.

Márffi Gyula érsek a táblaszentelés előtt csupán egyetlen gondolatot emelt ki tervezett beszédéből: báró Hornig Károly gazdag volt, de nem lett gazdagságának rabja. Tudott nemes ügyek mellé állni, a számára adatott anyagi javakkal egy magasabb érdeket szolgálni.

És itt gondolkoztam el. Milyen messzire vagyunk mi ettől a szemlélettől! Száz év múlva kinek az emléktábláját fogják avatni a Pantheonban? Talán lesz újra híres művészünk, tudósunk, de a mecénások kora lejárt. Most is vannak gazdag vállalkozóink – és például van egy lerobbant Gyermekkórházunk, két lepukkant mozink –, de a pénz mámora megöl minden közösségi érzést. Remélem, telibukszájú polgáraink egyszer felsétálnak a Tűztorony mellé, és Hornig Károly emléktábláját olvasva elgondolkoznak a köz és az egyén szövevényesen misztikus kapcsolatán.